Fentről nézett valóság



Évmilliárdok és millió-billiók, s ki tudná felfogni az érthetetlen végtelent, ahol századok törpülnek pillanatokká, s ezredek percekké. S közben csak egy dolog létezik: a finoman ölelő, hűs csend, a sötét béke, oly' csodaszép a béke...
... de annyira unalmas!

S minek adatott a korlátlan hatalom, ugyan minek, ha nem szórakoztat? Ifjú csillagokat markolni meg összeroppantva, vagy tökéletes formában újakat teremteni? Fénylő Napokat létrehozni, s közben játszani az illúzióval, hogy a Hold is ragyog? Annyira unalmas!

Hát ha nincs játék, csinálni kell, igen. Létrehozni, megalkotni, formálni valami megismételhetetlenül egyedit, ó igen! Rábökni egy kósza, jelentéktelen bolygóra, s tiszta szívből szívhez ölelni. Megsimogatni, beszélni hozzá, gondozni; nem mint teremtője, hanem mint egy jó szülő.

S lásd, az elemek összeállnak, lásd, életre kel a mozdulatlan, már magától mozog a tudatlan. Lelkek születtek, s testet kapva nőnek, nőnek szüntelen, és egyre többen is vannak, és már maguktól élnek, segítség nélkül. Ó mily' jó ezt nézni, minden rezzenését! Már nem kellenek a csillagok, már nem kellenek Napok, csak ez kell, figyelni a művet szüntelen. Ezernyi hang, szín, forma és illat. Gyönyörködtetően változatos az életre keltett fantázia.

Ó, de ne aludj, ne fordulj el egy pillanatra sem, mert nézd azt a kétlábú lényt, nézd mit tesz az a tökéletlen! Más lényeket pusztít el, de ó, nem azért, hogy egyék, és nem is azért, mert veszélyben van, csak... csak úgy?
Miért?!
Nézd csak! magára veszi a halott négylábú bőrét... miért? Miért cselekszik ily' kegyetlent? Ó, de nézd, már mást csinál: az öreg kérgestörzsűeket pusztítja és elégeti, és épít belőle.
Alkot.
Alkot? De hisz' az csak a leghatalmasabb tud, de ő nem az. Vagy annak hiszi magát?

S nézd, ott meg ketrecbe zárja a jámbor tollas jószágot, elveszi tőle az egyetlen jogot, amely adatott neki: a szabadságot. A kétlábúak is ezt kapták, de ők a tökéletes mű hibás darabjai. A selejtek, ők nem lelket kaptak, mint a többi, hanem értelmet. Értelmet?
Ó nézd, most egymást ölik halomban, mert már nem férnek el a bolygón, s mind ugyanazt a földdarabot akarja.
Értelmet? Nem. Csak egy picike villanást, melyből tudatuk táplálkozhat, de ők nem a jóért harcolnak, csak a pillanatnyi önös érdekükért, mert végtelenül önzők és mert nem érdekli őket a jövő.
Talán nincs lelkük.

És néz... vagy már ne is nézd, mert már csak a múlt a szép bolygó, mert ők szüntelenül építkeznek s közben oly' szenvedélyesen pusztítanak mindent, ami valaha is a leghatalmasabb csoda része volt. Most gépek zúgnak, zörögnek éjt nappallá téve, s nézd, nem kell neki a hűs, sötét béke, 'mi adatott, fényeket csinált az éjszakába. Ők nem szeretik a nyugalmat és a békét!

Talán... talán véget kéne vetni az egésznek, azt tenni amit ők: elpusztítani mindent! De, de hiszen van még ott érték, igen azon a bolygón van még szép. A legnagyobb hatalomnak is naivan hinni kell benne, hogy létezik még ott tiszta szívű lélek, olyan amit a kétlábú szörnyek még nem rontottak meg.

Mert nézd, de csak félszemmel, hisz' ó mily' fájdalom nézni is: megmérgezik a vizeket, s megmérgezik a levegőt, s közben kiirtják azokat az ártalmatlan zöld életeket, melyek friss levegőt adhatnának... betegséget zárnak palackba, bombákat gyártanak, fegyvereket, s azokat őrzik féltett kincsként elzárva, a természet igazi értékei helyett. Mert régen beleszülettek a tökéletes csodába, ó de ők észre se vették azt, nem becsülték, nem szerették. Saját "csodákat" hoztak létre, szörnyű, kegyetlen csodákat.

S véget vetni mindennek? Igen, lenne hozzá hatalom, mert az erő, ami teremtette, ki is tudná oltani a fényét, de ugyan minek?

Lásd, lásd a jövőt, hisz' minden oly' tisztán látható, oly' kézenfekvő. A kétlábú lények, igen, ők fogják elérni a világ leghatalmasabb cselekedetét, a legjobbat, s tán ezzel mindent jóvá is tesznek: mert már csak percek, vagy tán' órák léteznek, mígnem végleg elpusztítják saját magukat...