ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Péter pillantotta meg elsőként a tengert. A hatalmas, végtelenbe nyúló vízrengeteg beleolvadt az ég ragyogó kékjébe, szinte meg sem lehetett különböztetni hol válik ketté víz és levegő. Talán nincs is ilyen pont, merengett el a kamaszfiú. A horizonton a víz és a levegő még egyek, hiszen mindkettő létünk fenntartásának alapvető eleme, és később sem különülnek el teljesen, hiszen a tenger csillogó felszínén ott tükröződik az ég a maga teljességében, bodor felhőivel. A kanyargós hegyi útról a part mentén sorakozó házak apró kockának tűntek, a kikötő nyüzsgő élete makettjáték elemeinek látszott a távoli magasból. Eddig az utazás izgalmai foglalták le a négytagú családot, vajon nem tévednek-e el, jó helyen mennek-e föl az autópályára, találnak-e pihenőhelyet, ha a szükség úgy hozza. A tenger azonban eszükbe juttatta jövetelük célját, a rájuk váró kétheti pihenést, napfényt, szabadságot. A sós illat mámora őket is megérintette, a korai keléstől megtört arcuk kisimult, az utazás fáradtsága boldog várakozássá alakult át. Csak bámulták a hajókat, hallgatták az emberi síráshoz hasonló hanggal köröző sirályokat, és azt gondolták, igen, már ezért megérte eljönnünk.
- Nos, mit szóltok?- kérdezte elragadtatott mosollyal az apa.
- Gyönyörű- válaszolta a felesége.
Pedig nem először jártak Horvátországban, sőt, nemcsak az Adriai-tengernél nyaraltak, hanem a Földközi-tengernél és az Atlanti-óceánnál is. Mégis valahányszor tengerparthoz érkeztek, nem győztek betelni vele, és úgy üdvözölték, mintha szerető kedvesükhöz tértek volna vissza. A családfőnek azonban ismét hétköznapi gondolatokra terelődött a figyelme. Szerette volna minél hamarabb elérni úti célját, ezért nem a térképen előírt tengerparti utat választotta, hanem elhatározta, hogy rövidíteni fog az apró falvakon keresztül. Feleségére bízta a navigálást, aki térdére terítette a térképet, és aggodalmasan nézte a települést jelző táblákat, ismervén férje ideges természetét, tudta, hogy nem jutalmazná, ha nem a megfelelő útra irányítaná. Egy meredek emelkedőn kicsi faluhoz érkeztek, ahonnét három irányban lehetett tovább haladni.
- Odanézzetek, egy sirály ül a lámpaoszlopon- mondta a kilencéves leányka.
- Most ne ezzel foglalkozz, inkább arra figyeljetek, hogy merre kell menni!- torkolta le az apa idegesen, aki a tenger iránti szerelmét a megérkezésig félretette.
Bármennyire is vonzódott az óriási vízhez, az eltévedéstől való félelme erősebbnek bizonyult, és ezért zavarta, ha családtagjai nem az útiránnyal foglalkoztak. Ez az elágazás pedig nehéz falatnak látszott, mert a település nem szerepelt a térképen, és útbaigazító táblát sem találtak sehol.
- Hát akkor, mi legyen?- fordult feleségéhez az apa.
- Szerintem forduljunk balra- felelte a feleség.
A családfő gúnyosan felkacagott:
- Balra? Már miért mennénk balra?
- Mert a tenger is balra van- felelte a feleség.
- A tenger jobbra van- szólt közbe a fiú.
- Ugyan már, hülyeségeteket beszéltek- horkant föl az apa. - Egyenesen megyünk, és kész.
A fiú előrenyúlt az apja karjához:
- Akkor eltévedünk.
- Dehogy tévedünk- válaszolta az apa, és határozott mozdulatokkal elindította az autót.
Gyönyörű hegyi falvakon haladtak keresztül. Ahogy mentek, állandóan a völgyre szegezték a tekintetüket, hátha meglátják a tengert, de már órák teltek el, és a tengernek se híre se hamva nem volt. Lassan alkonyodni kezdett, a táj pedig egyre kietlenebbé vált. És akkor egy szikla tetején kénytelenek voltak szembesülni a valósággal, hogy milyen magasan is vannak. Alattuk irtózatos mélységben terült el a tenger, úgy érezték, a fejük az eget súrolja.
- Most ott kellene lennünk lent- jegyezte meg Péter.
- De nem vagyunk ott- vágta rá az apa dühösen.
Az anya bölcsen bólogatott:
- Ugye megmondtam, hogy forduljunk balra annál a kereszteződésnél.
Bekövetkezett, amitől annyira féltek, eltévedtek. Rövid veszekedés után úgy határoztak, hogy lemennek a tengerhez, és ott töltik az éjszakát. Ha mást nem találnak, hát elalszanak az autóban, igaz, hogy kicsit kényelmetlen, de egyszer kibírják. Némi keresgélés után megtalálták a lefelé vezető utat, és még a sötétség beállta előtt elérték a tengert.


- Juhééé, juhééééé!
Péter és húga vad csatakiáltással vetették magukat a sós vízbe. Először hidegnek találták, de fiatal, egészséges testük hamarosan hozzászokott a hőmérséklet különbséghez. Látva gyermekei örömét, az apa is elfelejtkezett arról, hogy mennyire eltértek eredeti úti céljuktól, és egy sziklacsúcson üldögélve, lábát a víz fölött lóbálva gyönyörködött a naplementében. A kissé erős szélben néhány hullám a part felé csapott, és az egyik beterítette a zoknis, cipős lábát, amit vad káromkodással nyugtázott.
- Mi történt?- kérdezte a felesége, miközben a vacsorához készítette a szendvicseket az egyik májkonzerv dobozból.
- Teljesen elázott a cipőm!- felelte panaszosan.
- Ha ha ha!- hallatszott a gyerekek vidám nevetése a vízből. Roppant mulatságosnak tartották, hogy apjuk így pórul járt.
- Csak nevessetek, majd mindjárt lekeverek egyet!- reagált erre az apa, de hanglejtéséből érezni lehetett, hogy nem gondolja komolyan.
- Ne menjetek messze a parttól, ez nem kijelölt fürdőhely!- figyelmeztette az anya a csemetéit.
A gyerekek a szülői intelmek ellenére kicsit kijjebb merészkedtek. Egy kiálló kő sekély öblöt képezett, ahol még a kislány lába is leért. Búvárszemüvegüket feltették, hogy alámerülve megfigyelhessék a tengeri állatok és növények víz alatti életét. Nagyon tiszta volt a víz, el lehetett látni egészen a fenékig. A kislány furcsa élőlényt vett észre, kicsi, áttetsző testével lebegett a vízben. Felsikított:
- Idenézz, mi ez!
- Ó, ez csak medúza- nyugtatta meg a bátyja.
- Nem harap?- kérdezte a kislány aggódva.
- Hogyan harapna, nincs is foga- válaszolta Péter.
A kislányt azonban nem sikerült meggyőznie, és távolabb úszott a medúzától, de ekkor észrevette, hogy körülötte csak úgy hemzseg a tenger a medúzáktól.
- Jaj, minden tele van velük- kiáltotta.
Nem is maradt tovább a vízben, kimenekült a szüleihez. Péter nem félt, összeráncolt homlokkal próbálta felidézni, amit az iskolában a medúzákról tanult. Igen, a csalánozók törzsébe tartoznak, és azért ilyen átlátszóak, mert testük 98%-a víz. Mit is tanultak még? Planktonokkal, a nagyobbak kisebb rákokkal táplálkoznak, úgy hogy karjukkal vizet áramoltatnak a testük felé, beszippantják azt, és kiszűrik a táplálékot. Ja, és ami a lényeg, azért csalánozók, mert csalánsejtjeik vannak, ezzel bénítják meg az áldozatukat. Tehát veszélyesek! Teljesen elhűlt erre a gondolatra. Óvatosan megérintett egyet, de nem történt semmi, csupán a mozdulat keltette áramlás sodorta odébb. Megfogott egy másikat, de most sem érzett csípést. Hát persze, eszébe jutott az is, hogy elsősorban a sötétebb színűektől kell óvakodni, vannak teljesen ártalmatlan medúzák is. Vajon valóban kiszáradnak, ha kiviszi a szárazföldre őket? Itt a soha el nem múló alkalom, hogy ezt kipróbálja. Már annyiszor tanulmányozta a tengert, de még sosem találkozott medúzákkal, az akváriumokat leszámítva. Felemelt néhányat, és a part felé indult. Megfordult a fejében, hogy ha kiszárítja őket, azzal a halálukat okozza, de nem tudott ellenállni a csábításnak.


Csillagfényes, mediterrán éjszaka köszöntött rájuk. A felnőttek és a kislány az autóban aludtak, Péternek viszont sikerült rábeszélnie a szüleit, hogy gumimatracon a szabadban tölthesse az éjszakát. Hanyatt fekve nézte a csillagos eget, kereste kedvenc csillagképeit. A medúzákkal sikerült a kísérlete, valamennyi kiszáradt.
- Szegények, meghaltak- pityeredett el a húga. - Most hogyan keltjük őket életre?
- Ezeket már sehogyan- jegyezte meg cinikusan az apa.
- De az óriásmedúza bosszút fog állni a gyerekeiért- mondta a kislány.
Péter lenézően fordult a testvéréhez:
- Ugyan már, még hogy a medúza bosszúja. Az csak egy hülye mese.
- Nem mese- kiáltotta a kislány.- Én tudom, hogy az óriásmedúza létezik.
A csillagok lassan elálmosították a fiút, nemsokára lecsukódott a szeme. Halk morajlásra ébredt, a tenger felől jött a zaj. Megpróbált visszaaludni, de a zúgás egyre jobban felerősödött. Felült,hogy jobban lásson, amikor a gyenge fényben észrevette a vízből kiemelkedő alakot. A sötétvöröses test egyre közeledett felé, a karok már majdnem elérték, hogy csalánsejtjeikből mérget lövelljenek rá.