ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Ültél-e már órákat, farkasszemet nézve a sötétből előbukkanó betűkkel? Vártad-e izgatottan: valaki gondolt-e ma rád, vagy hosszú hallgatással, rövid jaj-sikollyal adtad-e a másik tudomására: mi bánt, minek örülsz? Átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a Csönd? Keltél-e korán, esetleg le sem feküdtél; gyalogoltál-e esőben, hóban csak azért, hogy komputerközelben légy, és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak?
Igen? Akkor ne szólj semmit, mert átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki értünk, csak nekünk. Csak mi legyünk a FONTOSAK annak a másiknak. Akár órákat várva egy-egy találkozóra.

Mondhatod: eszméik rabjai; valahol félresiklott valami bennük?
Igen, ez az egyszerűbb. Így elintézni ...

De akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt, és mi, akik nem tudjuk szavakba foglalni érzéseinket a nagyvilágnak, csak félresikerült vallomást hallhatnak rólunk? Hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhető istenekké a személytelenségben? Hogyan válunk tudatos cselekvőkké? Hogyan éljük át legbensőbb álmainkat?

Ne mondd, hogy a személytelenség teszi! Azt mondanám: a biztonság, a bizonyosság, hogy nem nevetnek szemközt sutára sikeredett mondataidért, "félrecsúszott nyakkendődért"; a bizonyosság, hogy hallgatnak rád.

Ne mondd, hogy a romantika halott!
Ne mondd, hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe, hiszen mindig is ideált gondolunk el magunknak a hús-vér-valós társban is!
Ne mondd, hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyjelekkel nem mondasz el semmit! Hallgatásod önmagáért szól.
Ne mondd, hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére!
Ne mondd, hogy nem vagyunk sokan! Többen, mint gondolod. Száműzött romantikusok, akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában, alázattal várva arra az egyetlenegy hiányzó szóra.
Ne mondd, mert már nem hiszem el neked. Én megjártam az utat, és csöndes megadással, örömmel és sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretetet.
Úgy, de úgy tud fájni a ki nem mondható! Mi mégis, és szavak nélkül is értjük egymást.
Ez nem a te világod ...

Gondolkodtál-e már azon, mi is ez a "háló"; honnan bukkan elő; kik szövik; hol és miféle célokat, álmokat kergetve?
Rád gondolva, bár nem ismernek, és talán sosem látnak majd; mégis szövik - neked. Azt gondolván, maguknak, mint én és te. Mint mindenki itt.

Ülünk a magunk kis kikötőjében, és csendben kötelet kezdünk fonni a kedvességből: egy szálát a hálónak. Millió helyről, millió szál az ismeretlenbe nyúlik. Nem tudja, ki felé. Talán az álmok felé. És akkor te arra jársz, belebotlasz és összegubancolódtok. Ekkor a hálóban dolgozó erők: kötődések, feszültségek magukba olvasztják a szálat, amit te fontál.
S lám, a gubancok helyén, a csomópontokban rejtőzik a varázslat: a szeretet. Igen, szeretet.
Nem kedvesség ez; már több. Más a minősége. Tudod: a kölcsönhatás. Szeretet ez, mert úgy érzed.
Csak arra figyelj, hogy ne a saját vágyaidba szeress bele! Vedd észre a másikat! Mert a csomópont tőle lett, és neki tőled egy olyan új dimenzió, ahol nincsenek se tettek, se tekintetek, vagy mosolyok, vagy ölelések.

Álmok vannak. És akit te szeretsz itt, az az álmai mögötti másik ember, és ez pontosan elég az IGAZ szeretethez.
Miért hát, hogy lopva kell, lábujjhegyen osonnunk, és pirulva szégyenkeznünk? Miért nem merjük vállalni magunkat a kétségeinkkel, a félelmeinkkel és a hibáinkkal?

Nem igaz, hogy nem elég erős ez a szeretet ahhoz, hogy ne bírja el. Hiszen ez a "sine qua non"-ja. És nem is olyan nehéz, ha tisztességes és őszinte halász módjára fonjuk a hálót, a hálónkat. Ez a háló más: nem kötöz meg, nem béklyóz le, hanem megtart, ha lebegésed lankadna; és ha tüskék közelébe kerülnél le, a földre, vigyázva tart: lebegj csak tovább!

Csak vigyázz: ne szárnyalj túl magasra, ahol már csak vágyak vannak, és zsarnok módjára uralkodnak, mert nem találsz vissza ahhoz a kis szálhoz, melyet te fontál. De azokhoz a kis csomópontokhoz sem, amiknek elemi része vagy. Nem is magadért, nem is másikért. Kettőtökért.

A nyár messze sodort. El a "hálótól", messzire: vissza valós világba. Vágytál már oda úgyis. Azt akartad, hogy fájó sebeidre gyógyírt találj. Akartad, hogy elfelejtsd első netszerelmed. Akartad, hogy a valóság újra hatalmába kerítsen. Hogy ne az általad leírt, és a viszonzásul kapott betűkkel vívj nevetséges szélmalomharcot.

Álomvilágod megcsalt, kiábrándultan menekültél vissza a valósághoz, ahonnan egyszer már teljesen kirekesztődtél. S a "háló" amelyben úgy hittél, amitől oly sokat reméltél, hűtlen lett. Ekkor már csak egyre vágytál: el onnan! Nem akartál több bujkálást. Nem akartad percenként, szinte öntudatlanul ellenőrizni a neked szóló kis üzeneteket. Nem tudtad elhinni még akkor sem, amikor azt utolsó elbocsátó levelet megírtad, és beismerted benne: igen te is csaló voltál. Ám akkor rég azt hitted elveszítetted őt. Fájdalmas önigazolást kerestél arra, amit el sem követtél. Átkozódva fogadkoztál, hogy nem fog a hajnal a képernyő előtt találni soha többé ...
Aztán, apró kifogásokat találva mégis visszaosontál. Akkor még nem is sejtetted, hogy szenvedély ez, mégpedig magányosságod szenvedélye. Vágy, hogy újból és újból önigazolást kapj létezésedre, titkon remélve, hogy a következő csakis rád vár, meggyógyítandó az előző ütötte, egyre mélyülő és napról napra jobban sajgó sebet.

De te is tudod ott mélyen, magadban legbelül: az első feledhetetlen, bármit tegyen is.

Kicsit felnőttél, kicsit gyanakvóbb lettél, szíved nem oly nyitott már az új csodákra. Talán nem is lesz úrrá oly gyakran az a fajta kényszer rajtad, ami odaszögez, odaköt ahhoz a beporosodott kis sarkodhoz.
Ott, a "háló" szögletében szíved még izgatottan dobban egy régi kedves név láttán, de te tudod már: oda a régi varázs. Más lettél, felnőttél kicsit.
A nyár nem csak gyümölcsöt érlelt. Nem várod már bizakodva az őszt. A levélhullás neked is szól. Bizalmad lombos fája megritkult.

De nem. Nem veszítetted el teljesen a hited, hiszen ott, a "hálón" ismét találkoztál valakivel, aki új reményt plántál beléd, akiért átvirrasztod újra az éjszakákat, aki csendes megadással hallgatja szavaid, gyógyírt csöpögtetve még fel-felszakadó sebeidre, ugyanakkor visszazökkent a jelenbe.
Elkalandozó gondolataidat új mederbe tereli. Új értelmezést ad létednek, átírja fontossági sorrendedet, kimozdít a közömbösség nyugvópontjából. Igen. Ezt reméled, ezért térsz újra és újra vissza.

Csendesebbé is váltál. Nem őrjöngsz már, ha ellenkezésbe ütközöl a másiknál; próbálod felfogni, mi is történt veled. Olyan furcsa lett minden körülötted, benned. Az is új, hogy türelmesebb, megértőbb lettél. Észreveszed azt is: olyan jó, hogy ismét örülnek neked. Hogy azért mégsem csak úgy, nyomtalanul múlt el az a pár hónap. Kis közösségbe tartozol, még ha magányosoknak mondják is magukat.

Bűnbánó lélekkel somfordálsz vissza. Hogyan is lehettél olyan kishitű, hogyan is gondoltad, hogy elfeledheted a "hálót", és az elereszt? Összenőttetek, cinkostársak lettetek. Szégyelled, hogy azt hitted: hűtlen lehetsz hozzá. Pirulva, lábujjhegyen osonsz vissza, restellkedve ülsz le megszokott helyedre. Félszeg mosollyal nyugtázod: újból hazataláltál. Homlokodról erélyesen hessented el a gondolatod: a "háló" rabja vagy, fogva tart téged.

És megint ott ülsz a fehér betűk előtt, amik vigaszt nem nyújthatnak, mégis azt gondolod, hogy talán segítenek. Segítenek elfeledni azt, akinek elhitted, hogy fontos vagy; akinek kitártad önmagad; aki nem nevetett ki sutára sikerült mondataidért; akinek elhitetted: az élet szép is lehet. Hogy a boldogság nem csak álom a remény és a csalódás között .... És aki eldobott könnyedén, váratlanul, és magával vitte a koronádat, amiről azt hitted, hogy általa sérthetetlen vagy.

A szemed ismét könnyes, nincs mosoly az arcodon, és azt hiszed, a "háló" is becsapott. Csakis a "hálód" tehet mindenről; a "hálód" szegült ellened. Pedig ez az egyetlen, ami még megmaradt neked. Az egyetlen, ami a tiéd, amit nem vehet el tőled senki, soha ...
De amikor erre rájössz, már lehet, hogy késő. Kapaszkodsz ugyan, de a kötés egyre vékonyabb. Újra kellene szőnie a milliólábú póknak, mert el fog szakadni. Rettegsz, hogy ez is elszakadhat, hogy ez se marad meg neked, hiszen már mindent elvesztettél, és ami a tiéd, az a kevésnél is kevesebb.
Mégis akarod, hogy ez éljen legalább: meséljen kettőtökről, a múltról, az emlékekről. Jövő már úgy sincs. Csak a "hálóban" ...

Vigyázz rá! És ő is vigyázni fog rád, hogy még egyszer ne törj össze. Segít felállni, és elvezet az új útra, ahol megy tovább az élet. Egy új élet. Nélküle. Amiben semmi nem ugyanolyan, s amiben bizalmadat vesztve lépdelsz, de a "hálód" az út szélén mutatja az utat és őriz téged.

Vigyázz, nehogy későn vedd észre, hogy elszaladt az élet melletted, míg egy monitor előtti álomvilágot kergettél.