Három, nyolc év körüli fiúcska beszélget az óraközi szünetben az iskola folyosóján. Az új tanév második napján bőven van mesélnivalójuk egymásnak.
- Az én apámnak most BMW-je van - henceg a szőke üstökű Marci, és zsebre dugja csokoládétól maszatos kezét. - Pár hete vette.
- A BMW már nem nagy szám, az én apámnak Audija van - vágja rá nyomban a kissé túlsúlyos Dani, és büszkén kidülleszti a mellét. - Tizenhat szelepes, nyolc hengeres, tele extrákkal.
Bár társain látszott, hogy fogalmuk sincs, mire valók a szelepek és mi a hengerek számának jelentősége, nem merték bevallani tudatlanságukat. Dani elégedetten látta, hogy sikerült kivívnia az elismerésüket. Nagyképűen végigmérte a korához képest sovány, apró termetű Karcsit.
- Hát a te apádnak mije van? - kérdezte kihívóan. Biztosra vette, hogy az ő Audijuknál senkinek nincs jobb az egész második osztályban, de talán az egész alsó tagozaton.
- Az én apukámnak van két erős lába - felelte a keszeg kisfiú, és büszkén felszegte az állát -, ezért nincs szüksége autóra. Mindenhová eljut gyalog, vagy busszal.
- Busszal? - nézett össze meghökkenve Marci és Dani. - Ugyan ki jár manapság busszal?
- Apukám szeret emberekkel megismerkedni - magyarázta rezzenéstelen arccal Karcsi. - Ha kocsival közlekedne, nem tudna beszélgetni senkivel, legfeljebb magával.
- Az én apám nem is akar idegenekkel trécselni - legyintett Marci. - Elég baja van a beosztottaival, tiszta ideg, mire hazaér. Sokszor már hazafelé a kocsiban szétrobban a méregtől, mert annyira felhúzták a munkahelyén. Alig merek szólni hozzá.
- Az én apám nem bratyizik a melósaival sem - közli méltóságteljesen Dani. - Csak kiadja az utasításait, és aki nem engedelmeskedik neki, azt egyszerűen kirúgja. De azért ő is kiabálós, mire hazaér. Néha anyával is veszekszik, én olyankor bezárkózom a szobámba, és bömböltetem a CD-lejátszómat.
- Na látjátok? Mégiscsak nekem a legjobb - néz rájuk diadalmasan Karcsi. - Az én apukám soha nem ideges, legalábbis mire hazasétálunk a suliból, mindig lecsillapszik, így aztán otthon van türelme tanulni meg játszani velem. És tudjátok, mit? Én kifejezetten örülök, hogy nincs autónk, mert legalább több időt tölthetek az apukámmal kettesben. Mindig a parkon át megyünk, és útközben apa sokat mesél nekem a fákról, a madarakról, az évszakokról és mindenről, amire kíváncsi vagyok.
Dani és Marci először elhűlve hallgatták a beszámolóját, ám azután elfogta őket az irigység. Hirtelen rádöbbentek, hogy Karcsinak, bár nagy szegénységben él a szüleivel, sokkal jobb dolga van, mint nekik, mert az apukája életében ő a legfontosabb. Fontosabb, mint a munka, a ház, a kocsi, a pénz... Ettől a felismeréstől elszomorodtak, és soha többé nem dicsekedtek senkinek az apukájuk autóival.