Az asztalnál két ember ült. Órák óta üldögéltek, söröztek, nevettek. Számukra érdekes, teljesen jelentéktelen történeteket meséltek egymásnak nőkről, főnökökről, barátok pletykáiról, minden storyt kettővel megtolva, lódítva. Néha összekaptak egy-egy részletkérdésen, melyről mindketten tudták, hogy teljesen felesleges, hisz a történet egésze kitaláció. Újabb és újabb témák kerültek elő, majd, mint ahogy a kapatos embereknél lenni szokott újra és újra rég messze járó nők kerültek szóba. Olyan szexuális életet meséltek el egymásnak, mi sosem adatott meg nekik, de mindig szerették volna, hogy igaz legyen. Komplett, jól működő kapcsolattá felnagyítva minden csókot, amiben részük volt. Feleségük mellett elkövetett minden apró félrelépés szeretővé változott, mindegy volt, hogy valóban történt-e bármi, vagy csak a fejükben játszódott le. Hatalmas kacagással nyugtázták, mikor az egyikőjük lelökött egy poharat az asztalról véletlenül. Felszedték a földről, majd mintha mi sem történt volna, visszahelyezték az asztalra. A bárban kevesen ültek, senkit nem érdekelt incidens. Valójában ők ilyenek voltak. Senkit nem érdekeltek. Teljesen szürke emberek voltak. A hajuk, a bőrük, a zakójuk, a szemük. Tehettek volna bármit, senki nem vette volna észre őket. Kis sörhas, kopaszodó fej, szemüveg, toll a zakó zsebében, lap-top a hónuk alatt pontosan abból a középkategóriás gépből, amiből a munkahelyükön mindenkinek volt. Nem volt számukra se karácsony, se húsvét, se születésnap. Mindenki ilyen volt körülöttük, nem is láttak mást egész életükben. Az egyetemen még talán élt bennük valami, ami hajtotta őket. Talán egy kis lázadás is a kamaszkorban, de mindez kiveszett. Mindenkit ilyennek láttak, senkink nem volt neve, csak egyirodája. A százhármas és a száznégyes munkahely lakói voltak ők egy cégnél, aminek a neve rövidesen úgy is feledésbe fog menni, ha a tőzsde úgy hozza. Egy valaki lógott ki egyszer a sorból. Nem tudni, Ő hogyan került ezen az estén szóba, de valahogy előhozták, mint egy régi történetet.
- Emlékszel rá? - Kérdezte az egyik, hangjában már benne volt az alkoholmámor torzító hatása.
- Kire? - Kérdezett vissza a másik. Ő még tudott egyenesen ülni, hangja is tiszta volt.
- A csávóra! Aki felgyújtotta magát. Mi volt a neve? Nem emlékszem. - És valóban. Nem emlékezett a nevére. Semmit nem tudott arról az emberről.
- Igen-igen! Valami R betűs neve volt. Vagy H? Nem tudom. - Ő sem tudott semmit róla. Csak az az elszürkült kép volt, ahogy mágjaként belerohant a vállalat portáján az üvegfalba. Két acéloszlop fogta meg, melyeken nem tört át olajzöld autója. Látták az ölében a meggyújtott molotov koktélos üveget és mellette a teli benzines kannát, amiből folyamatosan lötykölődött ki az üzemanyag. Idő előtt a gőz belobbant, és lángba borította a Nevenincs embert, autóstól, koktélostól. Látták a kicsapódó ajtót és a rajta kiugró férfit aki mágjaként égett és rohant az épület belseje felé. Aztán egyszer csak eltűnt. Mindez pillanatok alatt történt. A recepción ülő kövérkés, szürke hölgyből a rendőrök később semmit nem tudtak meg. Abban a pillanatban szívrohamot kapott, hogy az autót meglátta a kirakat felé robogni. Tíz perccel később a mentőben meghalt. Az R, vagy H Betűs Nevű Emberből soha egyetlen csontszilánkot sem találtak meg. A két férfi most megelégelte az ivást és a nevetést. Felálltak, és egymást támogatva kitámolyogtak az ajtón, a már negyed órája ott várakozó taxihoz. A bárban teljes csönd lett. Csak az üvegeket összeszedő pincér halk csörömpölését lehetett hallani és néha megszusszantak az idős alkoholisták a fal mellett, ahogy még egy kortyot ittak órák óta fogyasztott kisfröccsükből. A terem sarkában a lámpák fénykörén kívül Egy csukjás valaki, egy Nevenincs Ember megitta az utolsó kortyot whiskyjéből. Fémtestű öngyujtó kattant, egy kevés fényt vetve a férfi összeégett arcára. Drága cigaretta parázslott fel és a fémen csúszó fém érces hangja hallatszott, ahogy a kilenc milliméteres fegyverben egy golyó a helyére csúszott... A bísztosikét halkan kattant, és a Nevenincs ember felállt az padról...