Gyakran mondják, hogy vékony határ húzódik a szerelem és a gyűlölet között. Azt hiszem, már kezdem érteni.
Egy újabb reggel. Kedvesen köszönsz neki, megkérdezed, hogy van. Odadob egy mondatot, félvállról veszi a dolgot, jól láthatod, hogy nem érdekli, mit mondasz. Eszébe se jut, hogy neked milyen jól esne, ha ő is érdeklődne csak egy kicsit. Forrnak benned az indulatok, egyre mérgesebb vagy. Csak arra tudsz gondolni, hogy gyűlölöd. Mormolod, mint egy imát: gyűlöllek, gyűlöllek, GYŰLÖLLEK! Minél többször mondod, és minél inkább szeretnéd elhinni, annál jobban összeszorul a torkod, könnyek szöknek a szemedbe, de nem engedheted meg magadnak, hogy elöntsenek az érzelmek mindenki szeme láttára. Csak kinevetnének, összesúgnának a hátad mögött, hogy vajon mi történt, mi a baj... Másokat csak a nyomorod érdekel, az is csak addig, amíg el nem meséled a storyt és egy jót nem csámcsogtak rajta. Egyértelművé válik, hogy meg kell nyugodnod. Na, de hogyan amikor már az jár az eszedben, hogy tegnap úgy nézett rád, mint egy utolsó szemétdarabra! Mint akit... gyűlöl. Úristen! Gyűlöl? De hát nem gyűlölhet! Nem tettél semmit! Vagy pont ez a baj? Azt várja, hogy odamenj? Amikor rád néz, nem tudod eldönteni miféle nézés ez. Dühös? Csalódott? Szomorú? Megválaszolatlan kérdések hada zúdul rád egy-egy ilyen pillanatban. Ilyenkor valóban szeretnéd utálni, azért amit tesz ráadásul ok nélkül. Szeretnéd megérteni, de mintha egy megoldhatatlan matematikai egyenlettel néznél szembe és ugyebár matekból épp, hogy átengedtek egy kettessel. Így valóban elég kevés esélyed van, hogy rájöjj milyen dolgok húzódnak a háttérben.
Valaki mintha hozzád szólt volna. Ránézel, ő mosolyog, téged pedig elönt a boldogság, pedig csak valami nagyon lapos poént mondott, de mégis hozzád szólt és rád mosolygott! Ilyenkor természetesen azt mondod magadban: SZERETLEK!
Hogy mit érzel valójában? Valószínűleg szereted, és csak szeretnéd utálni valamiért. Azt hiszed átlépted azt a bizonyos határt pedig ez csak átmeneti elmezavar volt.