Sétáltam az utcán. Szokatlanul hideg, késő őszi délután volt, és északi szél fújt, miközben arcom s kezeim dermedten tűrték az időjárás csapásait.
Minden annyira rideg és csendes. A kihalt utcák, a sok néma, parkoló autó. Vajon hol vannak az emberek? Biztos a munkahelyükön dolgoznak, vagy otthon, a fűtött lakásukban pihennek. Ugyan már, ki az az őrült, akinek ilyen időben van kedve sétálni?
Csak én vagyok ilyen őrült, csak nekem van kedvem ehhez. Bár nem is igazán kedvtelésből teszem. Céltalanul én sem merészkednék ki. Csak ülnék otthon, olvasnék, tévéznék, vagy aludnék.
De nekem célom volt, mikor elindultam otthonról. A hideg másokra sincs tekintettel, és ezt nagyon jól tudtam. Éjjelente egyre lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála. Napok óta dideregtem, szenvedtem a csontig hatoló hidegtől. Pedig nekem vannak meleg ruháim. De mi lehet azokkal, akiknek nincs fedél a fejük fölött? Akiknek nincsenek vastag ruháik?
Meg kellett őt találnom. Szükségem volt rá, és neki is rám. Olyan sok időt töltöttünk együtt az elmúlt hónapokban. Mindig a közeli parkban találkoztunk. Igaz, nem volt könnyű megtalálnom, mert ő nagyon félénk, és sokszor elrejtőzött előlem. De mikor előkerült, mindig nagyon örült nekem. Ő hozzám bújt, én cirógattam, és így ültünk az avarban. A járókelők mosolyogva megbámultak minket, de engem nem zavart. Arra a kis időre nem kellett mással foglalkoznom, csak vele.
Ám a percek hamar elrepültek, s nekem indulnom kellett. Hiába meresztette rám szomorú, zöld szemeit, nem maradhattam, mert nekem megvolt a saját életem. Nem hívhattam el hozzánk, mert a kis panellakás nem neki való. Ő egy szabad lélek, aki nem bírja a bezártságot, a zsúfoltságot, a szabályokat. De én így is szerettem őt, és elfogadtam az életformáját. Bár ne tettem volna. Bár jobban ragaszkodtam volna a közös élethez...
Meg kellett őt találnom. Ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy sosem fog becsapni, nem kellett attól félnem, hogy hátba támad, és azt is tudtam, hogy az irántam érzett szeretete sem múlik el egyik napról a másikra. Ő egy hű társ, és nem akartam elveszíteni. De a szívemben egy rossz érzés érlelődött. Talán már túl késő... Túl hideg volt.
Sietős léptekkel haladtam a park felé, s mikor odaértem, megdermedtem. Sehol egy ember, semmi madárcsicsergés, csak a falevelek susogása hallatszott, miközben kergette őket a szél. Ilyen kihaltnak se láttam még ezt a helyet. Ennyire szomorúnak. Elszorult a szívem, a rossz érzésem úrrá lett rajtam. Elindultam az ösvényen, s szemeimmel őt kerestem. Biztos csak elbújt, és majd hirtelen elő fog bukkanni valamelyik fa vagy bokor mögül. Biztosan csak erről van szó...
De akárhogy kerestem, nem találtam. Már egy hete nem láttam őt, mert vidéken voltam a családomnál. Mikor ma visszajöttem, első gondolatom az volt, vajon mi lehet vele? Olyan hideg volt a héten... Nagyon féltettem. S ahogy teltek-múltak a hosszú percek, ez az érzés egyre jobban felerősödött bennem. Hiába hívtam, ő nem jött. Belestem szinte mindenhová, megtettem néhány kört a parkban, de sehol senki.
Az a bizonyos rossz érzés teljesen a hatalmába kerített. Egy apró sejtés befészkelte magát a gondolataimba. Talán megtörtént... De nem tudtam, nem akartam elfogadni. Nekiálltam a bokrok közt is keresgélni. Rettegtem a rám váró pillanattól, zakatolt a szívem. Nem lehet, hogy ez igaz... Szükségem van egy ilyen társra, nem érdekel, mit gondolnak mások, én is tudom, hogy sokak számára felfoghatatlan, miért kötődöm ennyire hozzá. A válasz: azért, mert ő megérdemli. Nem taszít el, nem használ ki, nem bánt meg, mint az összes többi ember, aki körülvesz.
Miközben ezen gondolkoztam, tovább keresgéltem. Mindenhová benéztem, de csak nem akadtam a nyomára. Már csak a park hátsó része maradt hátra, így elindultam abba az irányba. Csak keresgéltem, kutatgattam. Aztán egy nagyobb bokor alatt megláttam. Mintha aludt volna. De a szívem mélyén tudtam: az ő elméjét már az örök álom birtokolja. Lassú léptekkel közelebb mentem a bokorhoz. Igen, valóban ő feküdt ott. Félrehúztam az ágakat, hogy hozzáférhessek. A szívem megszakadni készült. Ott hevert élettelen teste. Néhány napja lehetett itt, már a levelek is beborították. Ahogy magam előtt láttam, egyre jobban éreztem az űrt magamban. Ő már nincs többé.
Felemeltem, és az ölembe fektettem. Feje ernyedten hullt kezemre. Ott térdeltem vele a bokornál, és zokogtam. Hűvös szél forgatta körülöttem a leveleket, s közben az ég is beborult. Lassan cseperegni kezdett eső, s pár pillanattal később már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. És én csak ott térdeltem. Vele. Az én furcsa társammal. Az én kóbor macskámmal...