6. Bűnbeesés


Október közepén egy vasárnapi napon, annak is a délelőttjén, amikor a reggeli miséről a kistarcsai templomból már mindannyian hazatértek, azt mondta egyszer csak a Főjegyzőúr Imrének:
-Át kellene menni édes fiam Kerepesre a kocsmába, néminemű söritalért. Nemsokára itt lesznek a vendégek. Jó borom van még lenn a pincében doszt, de a sör elfogyott. Vállalod a missziót?
-Vállalom Keresztapám, -felelte kérkedve a legény, mint aki mindent szívesen vállal, amire az ő jó keresztapja kéri.
-Hozz négy üveg nagycsaládit, literest. Meg néhány édes barna nektársört az asszonynépnek. Nesze, itt van reá a pénz. Oszt, te is ihatsz egy korsóval, ha szomjas vagy.
-Köszönöm Keresztapám, de tuggya, ho' nyár óta nem iszom. De azért köszönöm. Majd iszok málnaszörpöt, s a Jencikét is meghívom az én kontómra.
-Őt is viszed?
-Viszem hát. Ne maradjon itthon, ha mindiglen szeret gyünni. Majd felültetem a bicigli kormányára, úgy megyünk.
-Csak le ne pottyanjon! Tudod milyen vékonycsontú. Még ki találja törni a nyakát.
-Hogy pottyanna Keresztapám! Máskor is szokunk volt már úgy menni. Kapaszkodik az a kormányba, a lábát pedig felteszi a sárhányóra.
-No, jól van. De fizess az enyémből, ne a tiedből.
Az ebédlőben beszélgettek. Hátukat a tálalónak támasztották. Jól be volt fűtve, lobogott a kályha vasgyomrában a tűz, pattogtak a frissen rárakott nyers hasábok, ahogy a láng beléjük kapott. A pálinkásüveg, a kedvelt nagyhasú, Dósa Jenő kezeügyében feküdt, mellette a lovacskás-hamutartó szomszédságában apró csiszolt pohár, abból itta Főjegyzőúr a házi kisüstit. A kollekciót a tálaló tükörfényes lapján kiegészítette még egy színezüstből készült, barna tikfával bélelt dohányos szelece, melyet Főjegyzőúr a 25 éves jubileumára kapott, s melynek fényesre subickolt fedelén 25-nél is több, cizellált, bevésett aláírás díszelgett. A tálaló akkora bútordarab volt, hogy ketten bizton elalhattak volna a tetején, akar lábtól lábig, akar oldalvást. A Dósa-lányok, Meli és nővére ki be jártak, terítettek, rendezgették a nagy asztalon a tányérokat, az alpaka-etcájgot, a poharakat, Duli a konyhában segített Mamikának. Duli gyerekei nevezték így idősebb Dósa Jenőnét, a nagyanyjukat. Nagyapának még kacifántosabb elnevezés jutott, őt Apipinek szólították. Már, hogy a "Mamika" becenév honan jött azt ki lehetett kalkulálni, az "Apipivel" azonban nem boldogult a népes rokonság. Azt nem tudták megfejteni. A lány is ott volt, mármint a Julcsi, csirkét kopasztottak ketten a nagyvájling lobogóan forró vizében veresre főtt kézzel. Majdnem egykorúnak látszottak, ifjabb Dósa Jenő felesége és a kis cselédlány. Ha valaki nem ismeri őket, azt mondja tán rájuk: ezek testvérek, az egyik tizenöt, a másik tizenhat. Pedig harminhat is megvolt ekkor már a Duli.
Imre kabátba bújt, kiment a konyha elé, és szólt a fiúcskának:
-Gyüsz velem hát Kerepesre Jencike?
Legkisebb Dósa Jenő még egy nagyot rúgott a focilabdába, a labda nekivágódott a pinceajtónak, s onnan szép, tágas íven kirepült a kertbe. A fiú nézte hová esik, hogy megtalálja majd, ha megjöttek.
-Megyek! -kiáltotta lelkesen. -Nem tudta hová készül Imre, de nem is érdekelte, ahova Imre ment oda neki is kedve volt elmenni. Neki öltözködnie sem kelletett, kék mackó volt rajta, alatta pulóver, elég meleg a kinntartózkodáshoz így későősszel.
Úgy kerekeztek végig az utcán, ahogy máskor szoktak. Imre a nyeregben ült, előtte a kormányon kis Jenci kucorgott. A fülesszatyor a kormányon himbálózott jobboldalt a fék-fogantyú mellett. A saroknál jobbra fordult a legény, jól megnyomta a pedált, felhajtott a vasúti átjáróra, s azon át, keresztezve a síneket, a túloldalon futó országútra reákanyarodott. Nem mentek sokat, a köd rongyokban lógó leple alól kisvártatva előkandikált a barnatetős, régimódi építésű kocsmaépület homlokzati része. Ott aztán megálltak, leszálltak a bicikliről, s az ócska nőigépet az épület előtt álló nyárfa vastag derekának támasztották. Bementek. A kocsma belül sűrűn volt rakva emberekkel, az asztaloknál is körben ültek, és a pultot is jócskán támasztották. A dróton lógó egyszem 40-es égő bizonytalan fényében Imre ismerőst keresett, akihez oda lehetne csapódni némi disputára, de hirtelenjében nem talált senkit magának. Beállt hát a sorba a söntéspult elé. A kisfiú éhes, kíváncsi tekintettel mellette lábolt. Végre, nagysokára célba értek, Imre megkapta a söröket, a nagycsaládit négy palackkal, s a kis, félliteres nektárokat. A kocsmárosné letette a pultra Imre elé a málnaszörpöt is, és fintorgott hozzá.
-Mást?
-Még egy málnát kérek, -mondta Imre.
-Kettőt kért?
-Igen, kettőt.
-Tessék. Még valamit adhatok?
-Köszönöm, nem.
Elhátráltak a söntéstől, hogy helyet adjanak másoknak. Totyorogva a lucskos, olajos hajópadlón belekortyoltak a málnaszörpbe. Imre arcán nem látszott túl nagy lelkesedés, de a gyerek csillogó szemmel itta a magáét. Egyszerre csak valahonnan, egy hátsó asztaltól kiáltás harsant:
-Né, mán csak, nédd a'! Kit látnak szemeim! Csak nem a Lengyel Imre vagy té ottan?!
Imre áttört az asztalok között, ott álltak egymással szemben, ők ketten, a két régi jó cimbora. Mert állt ekkor már az a legény is. Egymásba roppantak, s amúgy férfi módra lapogatták a másik lapockáját.
-Mi szél hozott erre, cimbi, -kérdezte Imre, amikor végre szétbontakoztak. -Errefelé laksz te is?!
-Nem lakom én semerre Imre, -mondta Szántay Károly nevetve. Szántay Károlynak hívták ugyanis a cimborát. -Csak tanyázom itt-ott, ahun az éjszaka rámborul. Olyan vagyok, mint a kivert kutya. Rossz csillagzatom vezet. És te?
-Bujdosok éren, bujdosok nádon, -válaszolta Imre vállat vonva.
Nevetett ő is, és nézte, nézte kerekre nyílt, hitetlenkedő szemmel kedves egykori kenyerespajtását. Nem is tudtak betelni egymással. Imre a szíves invitálásra leült a víg cimborák közé, Jencike fél-fenékkel a térdére telepedett, aztán folyt a szó a régi szép időkről, a levente-évekről. Együtt zsuppoltatták be a két legényt 44 végén Veszprémben, de egységük már nem került bevetésre, a front átszaladt Nyugat-Dunántúlon, mire puskát kaptak volna. De azért az emlékek emlékek. Menekülés úttalan utakon, bujdoklás erdőben, bozótban, elhagyott tanyákban. Szendergés a csillagos ég alatt a Liberátorok 1000 kg-os bombáinak valamelyik bombatölcsére mélyén didergő félálomban. Az ilyen kalandok egy életre össze tudják hozni a fiatal szíveket. Heves, lobbanékony vére, s lángoló fantáziája volt mindkét legénynek, jó táptalaj egy életre szóló barátsághoz. Olyan emberek barátságához, akiknél nem a zsebkendő négy sarkában mérik ki a szeretetet, és a hűséget.
-Mit iszol édes egykomám? -szagolt bele egyszerre csak Szántay Károly Imre poharába.
-Bah! -fintorodott el. -Ez valami ocsmány lé. Nem méltó férfiemberhe'. No várj csak, várj. Mindjárt hozok neked bort, édeset, pirosat, novábú'.
-Ne hozz, -tiltakozott Imre. -Három hónap óta nem iszom.
Szántay Károly nevetve csapott Imre szabad térdére. Lapáttenyerével embereset tudott ütni. Imre fel is szisszent az ütéstől, és odakapott a lábához.
-Nocsak?! Valami fogadalom? -kiáltotta a víg cimbora. -Csak nem asszonyember van netántán a dologban?
-Hosszú, -legyintett Imre. -Majd elmondom egyszer. Mennem kell most, ne haragudj. Keresztapáméknál családi ebéd lesz, ott kell lennem, a söröket is itt la, ebben a szatyorban oda viszem, mármint az ebédhe'.
A cimborát azonban most már nem lehetett lerázni. Szikrázott, mint a nemes acél, mikor kardpenge éle karpdpenge élébe vág.
-A majd egyszer, az soha Testvér. Szokták mondani mifelénk, sohanapján, kiskedden. A' nem jó. Mondok én neked valamit. Csak vége lesz máma egysze'annak az ebédnek! Találkozzunk itt mondjuk...mondjuk este hatkor. Osztán jól kibeszéljük akko'magunkat...Rendben van?
-Rendben, -vigyorgott Imre. -Akkor hat óra. De én csak málnaszörpöt iszok, Károly!
Nevetve rázta a fejét a másik is.
-Mit bánom én mit iszol. Az a fő, hogy itt leszel.
-Itt leszek!
Felálltak, Imre nyújtotta a kezét. -Tedd rá Testvér!
Kemény kézzel fogtak kezet. Mint férfiak, akiket dib-dáb bábukként dobált szét a sors, s, akik a hányattatások közepette mégis férfiak maradtak.


(Folytatása következik)