Csendes volt a ház, még a macska is dermedt álomba merülve pihent a kandalló párkányán. János nyitott szemmel nézte a plafont. Hirtelen nem is tudta, hol van. Annyira hozzászokott a kórházi szobájának látványához, hogy a saját szobájára szinte rá sem ismert.
Hát persze - gondolta - már egy hete itthon vagyok.
Kereste az ismerős zajokat maga körül. Párja egyenletes szuszogása mély békével töltötte el. Milyen jó, hogy ilyen nyugodtan alszik, megérdemli - futott át az agyán. Szeme a falakat borító fényképekre tévedt és meglátta szülei régi, mosolytól édes képét.
Apa! - úgy nyilallt belé a gondolat, hogy kisgyermek módjára sírva fakadt.
A másik János, az ő emberi mértékkel is mérhetetlenül drága édesapja még mindig a kórházban volt. A daganatot kioperálták őszes halántéka mögül, de valami mást is kivettek akkor belőle. Az emlékeket. Amikor legutoljára járt az apjánál, az gyerekes mosollyal üdvözölte, de fogalma sem volt róla, hogy ki ő. És most ő sem volt benne biztos. A kórházban töltött hosszú idő alatt lefogyott, testileg és lelkileg egyaránt. Már egy hete itthon volt, a családja szerető melegségével körülvéve, de tudta, hogy közel a vég. Érezte az éjszaka lassan eliramodó, szűkölő árnyait párás szembogara előtt, pedig minden és mindenki aludt körülötte. Aztán jeges görcsbe rándult a szíve és tekintete vadul kapaszkodott az ablak keretébe foglalt kert képébe. Nem gondolta, hogy ez lesz az utolsó, amit látni fog. A vén diófa büszkén álló, magányos alakja, mely már csak egy pár levelet ringat magán. Mereven nyúlt a látvány után, de valahol félúton olyan puha csendbe merült, hogy már nem akart többé semmit sem.

Valentina nézte a férjét és arra gondolt, olyan most az ő élete, mintha megint kisgyermek lenne mellette a házban. János, a férje apró szusszanásokkal élte megfejthetetlen álmát, pihegő szendergésben. Val a fiára gondolt, érezte szíve minden dobbanásában, hogy ez az éjjel valami olyat fog vele tenni, ami már előre halálos görcsbe szorította egész lényét.
Jánosaim, itt a földön, maradjatok velem - suttogta s a néma ház apró neszeivel próbálta a megfelelő választ adni a megfáradt asszonynak.
A telefon éjfél után nem sokkal szólalt meg. Valentina rámeredt a készülékre és keze automatikusan nyúlt felé, miközben szíve mélyén minden rezdülése tiltakozott a mozdulat ellen.
Igen. - szólt bele olyan hangon, hogy ő maga is megijedt tőle.
Válja vagyok - szólt bele a menye,s zaklatott hanga mindent elmondott.
Mikor? - csúszott ki lassan Val kiszárad ajkai közül.
Fél órája. Kórházba szállítás közben, megh............. - éles zokogás szakította félbe a kimondhatatlan mondatot. Aztán csak hallgattak mindketten.
Jánosaim, az égen és a földön - motyogta az idős asszony, majd lerakta a telefonkagylót.
Nézte a férjét, aki lassan kinyitotta a szemét és rámeredt. Val volt az egyetlen, akit száz százalékosan megismert maga körül, megnyirbált agya minden erejét latba vetve.
János meghalt - tagolta lassan a nő.
János meghalt - ismételte utána a férfi.
Látszott, nem tudja, miről van szó. Végignézett magán, suta mozdulattal elsimította a paplan ráncait, majd visszafeküdt az ágyba és pár perc alatt elaludt újból. Val arcán néma, fájdalmas patakban folytak a könnyek. Olyan anya volt, aki most vesztette el egyetlen fiát, s olyan feleség, akinek anyaként kell gondoskodnia gyermekké vált férjéről.

A temetés csendes volt, az őszi nap sugarai lágyan simogatták Valentina megöregedett arcát. Lassan lépdelt a menet élén, fekete ruhája fojtogatta, lábai ösztönös mozdulatokkal követték egymást. Az égre nézve kezdte el lágy imáját a Jánosokért, az egyikért, itt a földön, s a másikért, ott fenn, az égben.