Újra elindulni



Több mint fél év telt el, amióta egy barát útnak indult mellőlünk. Messze, túl van már az Óperenciás-tengeren, túl az Üveghegyen, s vigyázó tekintetével ezután onnan néz minket.

A forró, éltető nyár lassan őszbe csavarodott, majd a fakó leveleket is elnyelte a zord tél. Közben a napok sötét árnyakként, észrevétlenül suhantak el mellettem, mintha ki akarnának hagyni mindenből. Próbáltam felidézni, mit tettem azóta, de nem ment, le akartam tenni valamit az asztalra, de a kezem üres volt.

Rá kellett ébrednem, hogy megálltam, egy helyben tipródok, mint egy kisgyerek, aki elvesztette anyukáját a nagy tömegben, s nem meri otthagyni azt a helyet, ahol magára maradt. Én sem merem magára hagyni az emlékeket.

Félek.

Félek, hogy lassan majd elhalványodnak, s majd mindent feledek: a fájdalmakkal együtt a rengeteg megismételhetetlen boldog percet is.

S most, mikor a mozdulatlan, rideg jégpáncél eltűnt, most, amikor a piac sarkán már nárciszokat árulnak; nekem újra el kell indulni az élet rögös útján, jól tudva, hogy ő már nem segít, nem rángat magával és nem bíztat. Bármerre is nézek, a kedves arcok és szavak alatt mélyen, rideg elutasítás húzódik. Nincs igazi barátom, néha úgy érzem, hogy magamra maradtam, s önerőből nagyon nehéz fölállni.

De mindenképp föl kell.

Ahogy megyek az utcán, ismerős helyeken, pár lépésenként egy-egy emlékképet pillantok meg, saját nevetésünket hallom, de ami eddig fájón fojtogatott, most, hosszú hónapok múltával kedves emlékké érett. Furcsa talán, de így van.

Az Idő öreg keze gyengéden törölte le a könnyeimet, s rámutatott a rég elveszettnek hitt utam folytatására. Mert folytatni kell, ugyanolyan hatalmas erővel és lendülettel, mint azelőtt, de sosem feledve azokat, akik már egy másik, szebb világban várnak ránk. Hiszem, hogy valahol, egy számomra még távoli, ismeretlen helyen egyszer megint találkozom vele. Szinte látom, ahogy hetekig azt fogjuk mesélni egymásnak, mi minden történt azóta, és nevetünk, nevetünk épp úgy, ahogy rég... de addig még sok idő, ember és történés vár.

A múltunknak mindig lesznek kitörölhetetlen emlékdarabjai, amit örökké magunkban őrzünk, néha előveszünk, sírunk és nevetünk, s nem könyörtelenségből, nem önzőségből, de mégis tovább kell mennünk. Nem tudjuk, nekünk mennyi időt szánt a Sors, de azt ki kell használnunk, igazán megélnünk, örömet okozva ezzel másoknak és talán magunknak is.

Már biztos vagyok benne, hogy sosem fogom elfelejteni a őt, aki igaz barát volt... Most hadd fejezzem be ezt az írást a naplójának utolsó soraival:

"A csoda bennünk él, csak fel kell fedezni.
Hiszem azt is, hogy mindenre van elég időnk. Élj úgy, hogy semmit ne kelljen megbánnod, úgy, hogy ne legyenek elvesztegetett perceid.
Nem olyan nehéz!
Nekem sikerült... "