Harang szól távol, karácsony lépte koppan,
fehér takaróját teríti ránk, s jégszakálla roppan.
Fényes ablakokban zöldfa ágán gyertya lobban,
boldogság és szeretet és a szív most megdobban.

Könnyek csorognak örömben, bánatban,
ki kap, ki ad, ki nem kap, csak van magában,
kinek fáján fakók már a díszek, hisz régen,
nem szállt érte angyal a Betlehemi égen.

Vendég sem járt nála már, hosszú évek óta,
ki szerette egykor, már az is a mennyek lakója,
csak sárgult fotója lóg az ágy felett a falon,
aranygombos mundérban egy éjfekete lovon.

Emlékek maradtak csupán, meg néhány avas dió
csörgő ezüstpapírba csomagolva, meg egy kopott rádió,
recsegve szól belőle egy karácsonyi dallam,
a félhomályban reszkető kezekkel teát kortyol halkan.

Fekete haját az idő már régen fehérre festette,
felszántotta arcát és a barázdákba, bánatát vetette,
nem kért ő semmit és nem is kapott,
most magányosan üldögél, mint akit a múlt itt hagyott.

Csendesen elszunnyad, a gyertya is csonkig égett,
kintről beszűrődő fények rajzolnak a falra árnyképet.
Talán álmodik, a ráncok közt apró mosoly fakad éppen,
szeméből gyöngyök potyognak, mint azon a gyerekkori képen.

Gyerekzsivaj töltötte meg akkor ezt a kis szobát,
gyöngyök, csillogó díszek, egy piros gyapjú kiskabát,
friss kalács illata, édes kakaó, egy puszi, mit aputól kapott.
De hirtelen eloszlik a kép, mert az ajtónál valaki csendesen kopogott.

Nyílik az ajtó, nem hisz a szemének, régen látott fia lép feléje,
lehajtja fejét anyja kebelére, mint angyalsuhogás a téli éjbe.
Hosszú a csend, hisz nem tud szólni egyik sem, ki nyílt virága az érzelem,
és egymásba fonódik két szerető szív, ezen a gyönyörű, szent ünnepen.