ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

6. Bűnbeesés (folytatás)

Ittak megint. Kiürült a kancsó, de újat hozattak a söntéstől. És Imre belevágott. Nem kellett nógatni. Italosan, felbuzdulva és nekikeseredve olyan dolgokat mesélt el Károlynak, amelyeket, ha józan, harapófogóval sem húzhatott volna ki belőle senki. Beszélt Rózsikáról, a szent asszonyról az ő egyes-egyedüli nagy-nagy szerelméről. Hogyan térdepelt elé. Hogyan szerette. Hogyan vezette az oltárhoz virágszőnyegen. És, hogyan romlott el, keseredett meg minden. Bőgött a csontos, hosszú legény, mint egy pelenkás kiskölök, és bömbölt haragjában, mint a hímoroszlán.
-Elutasított, eltaszított magától, -zokogta. A túlsó asztaloktól már mindannyian őket nézték.
-Azt mondta, ne nyaggassam, ne zaklassam minden éjjel a házastársi kötelezettségekkel. Nem arra valók azok, hogy az ember magamagának szerezzen örömet. Arra valók, hogy a szülők gyereket nemzzenek, utódokat hozzanak létre. Isten nagy szent misztériuma a házasélet, nem holmi vásári mulatság. Én meg...én meg...-Imre nem bírt magával, felugrott és a poharát a földhöz vágta -...én meg azt találtam mondani neki, azt, hogy....jaj Károly!
A cimbora csitítgatta. Felállt ő is, hátát veregette a búnak eredt fiúnak.
-Ülj csak le. Ülj le és igyál. És folytasd. Mit mondtál neki?
Ivott Imre, ádámcsutkája fel-le járt. Leült, ivott megint. Inge előkéjén végigcsorgott a szép piros bor.
-Rettenetesen megbántottam akkor, -mondta akadozó nyelvvel. -Azt mondtam neki...asztat mondtam...hogy egy utcalánnyal is jobban esik, mint vele. Egy utcalány is jobban tud szeretni nála! Azóta így élek, bajtárs. Kivert kutya vagyok. Rongy ember. Züllött korcsmatöltelék...
Károly lapáttenyerét Imre kezére tette.
-Jól van, bajtárs. Ne emészd magad érte. Hol ez a nyavalyás, göthös cigány? Hej cigány! Ide gyere nekem, de rögtön!
A legény oda se figyelt. Magának beszélt már. Ki kellett mondania, ki kellett ordítania magából a titkot, mely hónapok óta nyomta a lelkét.
-Azt válaszolta, -kiabálta bele a kocsma füstös sötétjébe, és sírt közben, zokogott, csak úgy patakzottak a könnyek az orcáján -azt mondta nekem, a hites urának, hogy menjek hát, ha ígyen van a dolog az utcalányokho', akkor lásson, amikor a háta közepét! El tudod te képzelni te ezt a szégyent? Hogy egy asszony esztet mondja az urának? Hogy a...hogy a...ku...hogy az utcalányokho küldi szerelmetes, hites urát? Akkora sértés ez Károly, hogy erre már nem is lehetett mit válaszolni. Még az éjjel összecsomagoltam és odahagytam mindent. De, értsd meg bajtárs, én csak őt szeretem, értsd meg hát! Odavetném magam a lába elé, száz szál piros rózsát szórnék az ölébe, csak ez a hitvány férfibüszkeség ne tartana vissza, ez az ocsmány, konok, megátalkodott férfibüszkeség! -és verte a fejét az asztal lapjához, hogy Károly komolyan megijedt, széttöri a fejét ottan.
-Asztat húzzad most, hogy: dirrel rurral, hangos szóval nem fogják a verebet! -kiáltott rá a cigányra. Gondolta, a vídám nóta, apja dala jobb kedvre deríti a cimborát. A cigány a vonót a húrokra tette, álla alá szorította a hegedűt. Önáltató hetykeséggel vágott bele Károly:

"Minden csóknak más az íze, nincsen kettő egyforma
Valamennyit kipróbálni, megízlelni jó volna
Adtam is már kaptam is már édes csókot eleget
Hisz, én tudom, hogy kell fogni módjával a verebet."

Imre kihúzta magát ültében. Könnytől maszatos arcát a cigány felé fordította.
-Ácsi! -ordított fel, s figyelmeztőül a levegőbe mutatott. Most az én nótámat húzzad, füstösképű. De előtte, várj csak...előtte, gyere csak ide cigány...!
Megfogta a zenészt a könyökénél és odakényszerítette magához. Néhány szót súgott a fülébe. A cigány tiltakozva rázta a fejét.
-Azstat nem nelehet, naccsságos fiatalúr. Azsír engemet megbüntet a rendőr, ha rajtakap.
-Mekkora az a büntetés cigány, -riadt rá Imre. -Ugyan mekkora? Tőlem a tízszeresét megkapod. Nájlonbugyit vehetsz belüle a jányodnak, pirosat, rózsaszínt, magadnak meg...na ide süss!
Bankókat húzott elő a kabátzsebéből, befűzte a vonó pántjába. -Nesze. Oszt a rendőrtől meg ne félj nyavalyás, itt nincs ilyenko' rendőr!
A cigány váltott néhány szót a lánnyal. A lány nevetett, kivillant fehér fogainak karélya széles piros ajkai közül. Imrére villantotta a szemét. Kacér, kihívó volt az a szemvillantás. Aztán, egy pillanat se kellett hozzá, fenn termett az asztalon. Ledobálta magáról a ruháit, s körbefordult anyaszült meztelenül. Mellei ringani kezdtek, ahogy lustán vonaglott, öle göndör volt és sötét, mint az éjszaka szeme.
-Most húzd cigány, -kiáltotta Imre. Aztat húzd, hogy "amióta nem látlak már"
Károly nevetett, átölelte a bajtárs vállát. Egymást karolva, összeölelkezve ültek a rozoga székeken, nézték a hajladozó, szép cigánylányt, és énekelték csordultig telt szívvel:

"Amióta nem látlak már, sápadt lett az arcom
Amióta nem is üzensz, én keveset alszom
De azóta még keserűbb, és cudarabb az élet
Azt hallottam Néked is fáj, ami engem éget."

A bús-szomorú nótáktól eljutottak a hetyke hangvételűekig, majd vissza újra a szomorúkhoz. Hangulatuk, ahogy egyre többet ittak e két szélső határ között hullámzott. Imre a mulatság csúcspontján nyálával nedvesített meg két papírpénzt és a cigánylány csupasz melleire ragasztotta őket, a hetyke bimbók fölé. Ott lebegtek, ott libegtek, míg a kötőanyag meg nem száradt, akkor leestek szépen a bortócsás asztalra. A mulatozó cimborák nevetett az eseten. Károly azt mondta Imrének "kár is lett vón eltakarni ilyen csecseket, ilyen csecseket nem lát mindennap az ember", s nevettek ezen is, még a könny is kiesett a szemükből.
Könnyű volt eljutni innen már a magyarkodó, iredenta nótákig. A mulatságok általában így zajlottak. Bús nóták után a vígak jöttek, vígak után a búsak. S legvégül beletorkolott a hangulat a nagy, önsajnáló, önpusztító magyarkodásba. Előbb a tárogatós, tábortüzes bujdosó nótákat dalolták el, aztán egyszer csak azt mondta akadozó szóval Imre:
-Fúj...juk most el komám, hogy is van csak, azt a felvidéki dalt, hogy: "Késmárk felől süvít a szél..árva magyar panaszokról mesél, kalász, kalász, árva magyar ka...kalász, ezért sír a könny a búzaszemeken"
Elfújták kétszer is. A cigánylányra már nem volt szükség, rá már nem figyelmeztek. Le is mászott az asztalról egy óvatlan pillanatban, magára szedte a ruháit, felragadta az ázott bankókat és eltűnt valamerre a félhomályban, a söntés mögött lévő raktár-ajtó irányába.
-No most ezt! -Károly már ide-oda imbolygott a széken, ha Imre át nem karolja, leesik tán. -Esztet húzzad cigány!:
"A Maros menti fenyveserdők aljába!"
-Nem jól mondod cimbora!
Imre a részegek csökönyösségével mondott ellent. Ő mást akart. Ő a székely himnuszt akarta. No nem vesztek össze rajt. Eldanolták ezt is, azt is. Ott tartottak éppen, hogy "maroknyi székely porlik, mint a szikla", amikor az az ember, akinek pillantását Imre nemrég elkapta, felállt a túlsó asztaltól és elindult feléjük. A fiú észlelte, hogy jön, hogy megáll ott, előtte. Felemelkedett, megpróbált egyenesen megállni.
-Te mocsok! -mondta a férfi. -Te szar! Éppen olyan nagy mocsok szar vagy, mint a drágalátos nagybácsikád, a főjegyzőúr!
Imre keze meglendült. Ökle belevágódott a férfi arcába. A következő pillanatban már körbe fogták őket, ütötték, rúgták, verték a két derék cimborát. Ezek védekeztek vitézül, de a túlerő végül győzött. Nagy verést kaptak. Véres rongycsomóként nyúlt el testük az asztal alatt, vérük egybefolyt és tócsába gyült a repedt hajópadlón.
Azt mondta ekkor a kocsmárosné, csak úgy magának a söntéspult magányában:
-Én megmondta' előre, hogy az asztal alá kerülnek! Jól van ez így!
Azzal fogta magát, megtöltött vízzel egy vödröt, s kitogyogván vele az ivóba, ugyan nyakon öntötte mindkettőt. Aztán azt mondta az éledező legényeknek.
-No, jól van most mán. Lehet hazamenni. Csak még előtte ki lehet egyenlíteni a cehet!
Imre felállt, megkapaszkodott az asztal szélében. Beletúrt a zsebébe, nem volt abban már egy peták se.
-Haggyad bajtárs, szólt fel vigyorogva Szántay Károly az asztal alól, -majd én!
-Szó sem lehet róla, -tiltakozott Imre. -Te fizetted a cigányt, én fizetem az italt. Ez így van rendjén. -S odahajolt csak a csaplárnéhez, és súgva mondta volt neki, feldagadt, véres szájával:
-Beadom a pízt a jövő héten nénémasszony. Vagy keresztapám erre jön majd, és beadja ű. Jó lesz így?
-Nem bánom, -vont vállat a nő. -Úgyis az akasztófára kerülsz egysze' De odavaló is vagy lelkem úse'

Így ért véget a nap. Az alma le lett véve fájáról. Kígyó is volt, asszony is volt. De a kerub a lángoló palossal, majd csak később lép a színre. Imre tudhatta, mi következik. Mint, ahogy az első emberpár is tudta, melykikük, miben vétkezett, s mi lesz a büntetés.