Szürke. Unalmas volt, és piszkos - talán hasonlított rám. Gyűlöltem egyhangúságát, már a kezdetektől, még a gramofon recsegő hangjai is szürkék voltak, a kúria ablakain túl a táj, és a lelkem, igen, az is szürke volt. Vagy esetleg bűnös fekete.
Csak a hó fehérsége törte meg a tónusait, meg az ébenfa és a tea sötétje - egészen addig, amíg nem jött ő.

Aznap csupa lucsok volt az utca, és szennyesen berregett a csengő is, egyedül a mosolya, a mosolya volt tiszta.

- Úgy hallottam, szolgálót keres - mondta lágyan. A dolog éppen csak megfordult a fejemben, de bólintva engedtem be a lányt.

- Gyere. - Csak egy lépést tett be, de rögtön észrevette a hall sarkaiban meghúzódó pókhálókat.

- Anna vagyok. - Bentebb libbent, sárga szoknyája felvillant mögötte, aztán ugyanolyan szürkévé fakult, mint minden a világon. Elakadt a lélegzetem, olyannyira, hogy enyhén hó szitált a mennyezetből, de ő vagy nem vette észre, vagy nem tartotta különösnek.

- Felveszlek - nyögtem ki, mire barátságosan rám rebbent a szeme.
- Szólíthatom Hale-nek? - kérdezte, mire bólintottam.
- Olyan régóta vagyok egyedül, hogy elszoktam a formaiságoktól - húztam el a szám. - Úgyhogy, bocs, ha udvariatlan vagyok.

Az apró, kedves, érintetlen mosolya megint az arcára kúszott. - Igazán nem érdekes - azzal visszafordult a pókhálók felé.

Könnyedén felrugaszkodott, egészen a plafonig, és kezeivel finoman megcsippentve leszedte a pókhálókat. Szoknyái a fejem felett repültek a karcsú, törékeny alakjával, és hosszú, szőke hajával, aztán az is újra szürke lett.

Erősen dobogott a szívem, a mennyezet megint havat hullajtott zavaromtól. Elkaptam egy szoknyaráncát, és lehúztam Annát a földre. Apró szégyenfoltokkal az arcán lesimította a ruháját.
- Kislányok inkább ne repkedjenek a mennyezeten - morogtam, aztán bevonultam a konyhába, teát főzni.

Elvarázsolt. A kis sárgával, ami néha felvillant, a filigrán alakjával, hosszú, egészen csípőig érő hajzuhatagával... A teáskanna kotyogva helyeselte gondolataim, a tea papírzacskója zörögve próbált lebeszélni arról, hogy belészeressek.
Megfagyasztottam az érzéseim, jégvirág kúszott fel az ablakon, de a víz, hál' istennek, még felforrt.

Még soha nem sült ki jó abból, ha megszerettem valakit.

Szerencsére, az első napokban Anna szinte árnyékként létezett a házban, nyomát tisztaság, és néhol egy nárcisz jelezte, meg itt-ott felvillanó sárgák. Legtöbbször az étkezéseknél találkoztunk, akkor néha feltűnt egy élénk szín a száján. Olyankor sokkal nehezebb volt hűvösnek maradnom, mint az északi szél. A hetedik napon, a desszertet elszalasztva, a könyvtárba menekültem. Háborgó hóviharom az falakon kívülre rekesztettem.

Nyikorogva nyílt az ajtó, a lány belibbent, egyik karján a pudinggal.
- Valami baj van?

A csípős szél kivágta az egyik ablakot, egyszerre ugrottunk becsukni. Teste az enyémnek feszült, aztán halvány vörös pír kúszott fel az arcára, hirtelen megtudtam a nevét, ugyanaz volt, amint ami a formás ajkain jelent meg néha. Elhúzódott, libabőrös karjaival becsukta az üvegtáblákat.

Halványpiros-szerű bőre volt. A fák az ablakban sötét fa-színűek voltak.
Elkaptam a karját, finoman nekiszorítottam az ablaknak.

- Mit csinálsz?! - sikoltott.
- Hogyan hozod elő... hogyan hozod elő a színeket? - kérdeztem izgatottan. Némi dér ült meg a szőke hajában.

- Nevetek... Éneklek... - vergődött. - Megpróbálok boldoggá tenni másokat... Eressz el, Hale!
- Nem vagyok boldog... - motyogtam, miközben elhúzódtam tőle. Felolvadt a bajt hozó szerelmem. Rám nézett, tó-szerű, tiszta szín villant fel a szemében.

- Nem szerettél belém? - kérdezte szomorúan. Odalépett hozzám, megsimította az arcom. Fél kézzel húztam közel a derekánál fogva, másik kezem a nyakára csúszott, aztán megcsókoltam, puhán, de éhesen, szinte kapaszkodva az ajkaiba.

- Nekem még senki nem mondta, hogy szeret... - suttogtam. - Nem is kell, hogy szeress... Csak maradj itt, örökre...

Reszketve simogatta ajkait.
- Balsorsot hoztál rám... - tiszta kék szemei rám néztek, valami szomorú mosolyfélével. Kiperdült a kezeim közül, és táncba kezdett egy halkan dúdolt dallamra. Mögötte feltűntek a színek, a vörös falikárpit, a zöld-barna-kék-piros könyvgerincek, aranyos stukkók.

Beleszerettem. Hihetetlen volt.

Körbetáncolta a kertet, mezítláb; felolvasztotta a havam, és színes virágokat táncolt a mélyzöld fűbe, kihajtottak a fáim; elhozta a tavaszt, a szerelmet, a színeket, és mind nekem adta - csak önmagát tartotta távol tőlem.

Eltelt még négyszer a hét nap. Folyton kacagott, és megnevettetett, de tartott egy kis távolságot. Aztán a négyszer hét nap utolsóján, amikor a kert apró tava mellett fürdőztem a kékes-ezüst holdfényben, mellém táncolt, a kőpadomra ült. Valami szomorkás dalt dúdolt.

- Hale... Meddig tart neked az örökkévalóság? - kérdezte hirtelen.
- Talán valahol ott végződik, amikor már nem jön el a tél... - motyogtam. - Amíg tart a hatalmam... Miért kérded?

- Nekem mindig máshol van az örök életem... - tűnődött. - Elrepül, pedig szeretnék még maradni.

Hallgattunk. A fekete csend picit megvakította a színeket.
- Megszerettelek - mondta halkan. Mélyen a szemeimbe nézett, de én elkaptam a tekintetem.

- A színeket is elviszed? - kérdeztem, miközben mélyen a tóba néztem.
- Lehet. Nem tudom, mi történik, ha elmegyek.

Felálltam, a valamiféle megerősítést kértem a holdtól, aztán a karjaimba kaptam Annát.
- Csókolj meg, utoljára - kértem. - Hagyd itt a színeket...

Vékony ujjai megfogták az arcom; puhán, édesen, fájdalmasan búcsúzva csókolt, míg begyalogoltam vele a tóba. Kék szemei megteltek szomorúsággal, ahogy ráfektettem a víz tetejére.

- Mosolyogj, kérlek... Neked adom az örökkévalóságot - simítottam meg az arcát. Fájdalmam jéggé sűrítette a vizet, amibe Anna mosolyogva fagyott bele.

Még most is ott van. Még most is szeretem.
Még most is virágoznak a sárga nárciszok a tó körül.