Az éjszaka hirtelen szállt le a domboldalon megbúvó kicsinyke városkára. A holdat, mely oly fényesen ragyogott, mint hosszú hónapok, sőt talán évek óta sosem, sűrű felhők takarták el a kíváncsi tekintettek elől, mintha csak mások elől akarták volna elrejteni ezt a csodálatos látványt.
Valószínűleg az erdőben lopakodó csapat nem így gondolta. Megkönnyebbülten néztek fel az égre, és örömmel nyugtázták a felhők jótékony tevékenységét. Testüket vastag szövetből készült leplekbe tekerték, arcukat pedig álarc mögé rejtették, hogy senki se ismerhesse fel őket, ha a dolgok mégsem úgy sülnek el, ahogy eltervezték.
A csapatot a negyedikes Alex Flynn vezette a közeli diákszálló felé. A többiek bár különösebben nem kedvelték, de kénytelenek voltak benne megbízni, mert senki sem ismerte olyan jól a környéket, mint ő. Hiába, minden osztályt megismételt, kivéve a negyediket, mert azt idén kezdte el harmadszorra.
Rajta kívül mind elsősök voltak, akiket a folyosón szólítgatott le azzal az ürüggyel, hogy segítsen neki a többieket megviccelni. Persze valamelyest mindenki be volt avatva a dologba. Ki ebbe, ki abba. Az egyik felének azt mesélte be, hogy néhány társukat büntető feladatra fogják küldeni, erről ő majd gondoskodik, és mikor visszajönnek, ijesszék meg őket. Miközben a másik felét pedig pont az ottmaradottak megrémisztésére vette rá. És ahogy lenni szokott, senki sem árulta el, hogy mi is készül, nehogy egy ilyen menő srác bizalmát elveszítsék. Csak amikor elérkezett az akció időpontja, derült ki, hogy nem ők az egyedüli szerencsés kiválasztottak. Ennek ellenére még csak fel sem merült bárkiben is a visszakozás gondolata. Épp ellenkezőleg. Még nagyobb hévvel vetették bele magukat a feladatokba.
Ahogy egyre közelebb értek a céljukhoz, annál óvatosabban lépkedtek, nehogy lebukjanak. Hosszasan álltak a hálóterem ablakai előtt, gondosan elrejtőzve a bokrok köz, nehogy valaki észrevegye őket. Ahogy kialudtak a fények, elkezdtek lassan számolni. Egy, kettő, három... Egészen tízezerig, gondolván a nehezen elalvókra is.
A kulccsal, melyet a vacsora közben loptak el a takarítónőtől, pillanatok alatt bejutottak az épületbe. Lábujjhegyen indultak el társaik felé.
Csend volt, dermesztő csend. Ahogy elhaladtak egy-egy szoba előtt, csak az alvók békés, egyenletes horkolását hallották, aztán megint semmit. Egészen a tízedik ajtóig lopakodtak. Ott megálltak és megvárták, amíg mindenki lélekben felkészül az évszázad poénjára.
Amint beléptek az ajtón, hatalmas üvöltözés kerekedett. Percekig csak a sikolyokat lehetett hallani, míg végre valaki fel nem kapcsolta a villanyt. A teremben csuhába bújt szörnyek és ketchup-pal összekent gyerekek sikítottak a rémülettől. Csupán egy valaki nevetett. Alex, aki mondhatni igen csak jól mulatott a kollégisták gyávaságán.
A becsapottak megalázva feküdtek le aludni, hisz a felsőbb évesek figyelmeztették őket, hogy ne hallgassanak rá, ők mégis bedőltek neki.
Az éjszakát mindenki ébren, könnyeit nyelve töltötte, pusztán csak egy valaki aludta az igazak álmát. Ő azonban az első napsugarakkal nem kelt fel, mint a társai. Ott maradt a takaró alá bújva, arcán rémülettel, és többet nem dobbanó szívvel. De ez csak később, a boncolás után derült ki. Halálát egy ártatlan tréfa okozta.