Nézem a gyönyörű csillagokat. Itt a világűrben mennyivel erősebb a fényük. Közelebb vagyok hozzájuk. Csak illúzió. Miért is indultam el erre az útra? Vágyódtam ide hozzájuk. Hogy közöttük legyek. Azt hittem, akkor jobban megértek majd mindent. Jobban megértem majd őt is talán. Most itt vannak a csillagok, s hiányzik ő. És milyen messze van!
Most időben is messzire került. Nincs hajó, csak ez az átkozott mentőkabin. Olyan, mintha állnék itt ebben a nagy semmiben, és nem érzem, hogy haladnék, hogy közelebb jutnék hozzá. Olyan elérhetetlen nekem most, mint amikor sétáltunk az elhagyott repülőtér hatalmas kifutópályáján. Nem mertem akkor még semmit sem elárulni neki az érzéseimből. Hadakoztam magam ellen, féltem, hogy amit majd megismer belőlem, amit majd látni fog az nem tetszik majd neki, de leginkább attól féltem, hogy megnyíljak belülről. Féltem a saját érzéseimtől, szenvedélyemtől.
Hogyan mutathatja ezt meg egy nőnek egy férfi úgy, hogy ne omoljon össze a tartása? Hogy megmaradhasson az erős férfi látszata? Ne kelljen elárulni, hogy vannak könnyei is? Hogy amikor egyedül van, akkor kínlódik a távolság kifeszített drótkötelétől? Hogyan vallhatom meg, mit érzek, mire gondolok, amikor a szemébe nézek?
Gyönyörű szemei vannak, mint két csillag. Ha belenézek, érzem, ahogy zuhanok a mélységbe. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire mély lehet. Nem gondoltam soha azt sem, hogy létezhet ilyen érzés, ami ennyire magával ragad, egyre beljebb húz, és mégsem érek oda.
Most elérhetetlen, mint a csillagok, de ha akarom, akkor hallom őt, és én szeretem a hangját. Láthatom őt, mert az arca itt van most előttem. Látom kagylóívű ajkát, mely olyan sokszor résnyire nyílik, amikor engem néz. És milyen szép, mikor kicsit félrefordulva szemlél valamit, megmutatva ezzel nekem szélben lobogó gyönyörű haját, karcsú nyakát.
Miért van bennem ez az édes kín, mikor tudom, hogy most nem érhetem el? Miért gondolok rá, ha egyszer fáj ez az óriási távolság? Akármi is van itt bennem, most ezzel szembe kell néznem, meg kell küzdenem, mert most csak én vagyok itt. Ezzel az érzéssel egyedül vagyok. Ha itt lenne, segítene biztosan. Akkor talán enyhülne a kín, ha velem volna.
De nincs itt. Most ő ott van, és nem tudom, mikor érem el, csak azt tudom, hogy el akarom érni mindenáron, hogy magamhoz akarom ölelni, olyan mélyen magamba ölelni, hogy egyszer végre odaérjek. Hogy oldódjon a feszültség, és végre többé ne legyen kín a távolság. Egyáltalán ne legyen semmiféle távolság közöttünk. Annyira eggyé váljunk, hogy vihessem magammal, ahová megyek. Mindenhová.
Ide is elhoztam magammal, itt van belül. És mégsem ugyanaz, mint mikor valóban velem van. Mit tegyek? Egyre erősebb ez a belülről csavaró fájdalom, ami nem múlik el, hiába gondolok rá, hiába hallom, látom, érzem a lelkemmel. Milyen foltos ez a kabinablak. Most letörlöm a kezemmel azt a foltot, pontosan úgy törlöm le, azzal a mozdulattal, amivel akkor töröltem le azt a könnycseppet az arcáról. Akkor, amikor elkísért a kilövőálláshoz. Ott álltunk csak egymással szemben, és nem csókolhattuk meg egymást, pedig búcsúztunk.

Legjobb lesz, ha végig alszom az utat, amíg hazaérek, amíg majd újra találkozhatunk.
Eddig álmodtam arról, hogy egyszer majd együtt leszünk, most pedig azért fogok aludni, hogy akkor ébredjek fel, amikor végre örökre egymásé lehetünk