A tenger sós, üde illata... Kofák, büdös halat árulnak a dokkok körül... Unatkozó matrózok és rakodómunkások álldogálnak a napon, munkára várva... Sirályok hangja... Friss víz, kellemes hűvös szellő...
S mindez oly távol.
Amikor az ember félig elásva a homokban éppen szomjanhalni készül a tűző napon, hihetetlen dolgok jutnak eszébe. A kikötő még nem tartozik ezek közé, annak még van értelme... Csakhogy a Siro Garland fejében feltűnő következő kép a csillagos eget ábrázolta, melyen életre kelve a csillagképek táncot jártak a Hold körül, daloltak és a nevén szólították.
Mi a fenéért lehetnek ilyen látomásai a sivatagban haldokló embernek? A csillagos eget éppen elégszer látta az elmúlt napokban - nem úgy mint a bármilyen nemű vizet!
Az emberben néha felmerül, hogy semmi értelme az egésznek...
Nem!
Nem minthogy "értelmetlen az emberi élet", hanem minthogy "az egész világ egy rossz vicc". Meglehet. Nincsenek fontos dolgok, csak emberek, akik fontossá tesznek dolgokat. Például, kinek jutott az eszébe az, hogy katonákat képezzen ki akiket elküld a nagy büdös homokos puszta közepére, mintha lenne ott bármi is amire azoknak szükségük volna. Épp ellenkezőleg nincs ott semmi. Az égvilágon semmi! Beleértendő az emberi élet fenntartásához szükséges legalapvetőbb elemeket is: se víz, se étel, se pálinka! Őrület!
Ki kellene rakni egy hatalmas táblát a sivatag szélére, miszerint ezt a helyet nem szénalapú szerves létformáknak találták ki. Mikor a történelem hajnalán az istenek megteremtették a világot biztosan úgy gondolták "hát csak rá kell nézni erre a helyre, minden hülye tudni fogja, hogy nem neki való" - és az általuk készített figyelmeztető táblát kidobták a fenébe.
Nos, ez van.
Talán ideje lenne kiásnia magát... Végül is már vagy fél napja itt fekszik várva a halált és még az sem képes érte jönni! Néhány látomást leszámítva végig éber volt, s olyan ostoba dolgokon töprengett, melyek - valljuk be - az élet legfontosabbjai.
Itt van például ez is: napok óta étlen szomjan - a haldoklás minden fázisán túlesett. Kétségbeesett, aztán dühös volt, aztán alkudozott az égiekkel, aztán beletörődve elterült a homokban. De csak nem bír meghalni. Most felkelhetne... Miért? Ha felkel azt azért teszi, mert mégiscsak reménykedik.
Reménykedik, aztán kétségbeesik, aztán dühös lesz, aztán magában alkudozik, aztán elterül a homokban. Újra. Mostanra legalább félig betemette őt a sivatag szelleme, néhány óra és befejezi művét.
Nem! Nem, megfulladni nem, pfuj, az nem volna egy kellemes halál! A terv az volt, hogy elájul és nem tér magához többé. A pokolba még meghalni sem képes úgy ahogy akar!
Rendben, legyen. Pár percre még lehunyja a szemét, ha most sem képes elájulni, egye fene, összeszedi magát.
Nahát vörös karikák pattognak a szemhéja belső felén! Talán... most... igen! Elnyomja az álom, s nem kell többé felébrednie.