Minden egyes nap félve kelek fel. Félve és remegve, hogy mikor jössz el újra. És ha jössz, vajon milyen leszel? Néha csak úgy betoppansz, minden előzmény nélkül, néha már tudom, hogy hamarosan megjelensz. Ám mégis félek, szörnyű a bizonytalanság.
Nem tudom, hogy amikor itt leszel, vajon az egész napot velem töltöd-e? Velem maradsz-e éjszakára? Hogy eljössz-e velem bárhová is megyek? Vagy épp csak beugrasz, netán itt maradsz napokig? Minden találkozás keserű és fájdalmas. Minden randevún megőrjítesz. Nem szeretem, hogy kiszámíthatatlan vagy, hogy sosem tudom, mikor jössz és mikor mész! Mindig a kiszámítható dolgok híve voltam, de mióta téged ismerlek, csak az a biztos, hogy vagy, hogy létezel, hogy időről-időre megjelensz. S amikor megjössz, nem tudom előre, hogy majd mit művelsz velem.
Felbolygatod napjaimat. Testem-lelkem megsínyli a veled való találkozást. Minden egyes találkozást. És mégsem tudok tőled megszabadulni. Nincs ellenszered, nincs gyógymód. Ez megy már évek óta. Én lennék a legboldogabb, ha nem ez a csiki-csuki, se veled, se nélküled állapot jellemezné kapcsoltunkat. Boldog lennék, ha nem lennél. Ha nem fájnál, ha nem hagynál nyomokat, ha örökre eltűnnél. És mégsem szabadulhatok tőled. Részem vagy, s ez már örökké így marad. Nem tudlak életemből kicsukni, letenni, elzárni, elhagyni!
Nem szeretem mikor velem alszol el, gyűlölöm a reggelt, mely veled ébreszt! Amikor itt vagy, minden érzékszervem tompul, nem hallom a madarakat, nem látom, hogy gyönyörű az ég. Mint akit gonosz varázslat kerít hatalmába, csak megyek vakon, süketen bele a világba. Gyűlöllek azért, hogy olyanná teszel, amilyen nem vagyok! Hogy kiforgatsz önmagamból! És az emberek is mindig látják rajtam, hogy veled találkoztam. Nyilvánvalóak a jelek. Kialvatlanság, egyre fokozódó ingerültség. Nem hagysz élni!
Néha nem jössz. Hetekig. Olyankor mindig reménykedem, hogy van jobb élet, hogy lehet élni nélküled. Aztán mikor mégis betoppansz elemi erővel idéződnek fel a korábbi találkozások emlékei. Néha remegek, néha sírok, néha mozdulni sem bírok. Hánynom kell tőled! Sokszor! Gyakran meg is teszem, hátha tisztulok, hátha kijön belőlem az, mi miattad lett részem. Utána megkönnyebbülök, s alig várom, hogy elmenj. Hogy elhagyj. Néha látni vélem, hogy kikacagsz, hogy neked én csak játék vagyok!
De én nem akarok a játékszered lenni! Nem és nem és nem! Emlékszel? A műtétem után mindenki azt mondta, hogy majd most jobb lesz, hogy talán elmaradsz, hogy majd nem akarsz. Vagy ha igen, nem olyan gyakran. És tényleg úgy volt! Oly sokáig nem jöttél, hogy már el is feledtem milyen az, mikor beállítasz, s forgószélként újra feldúlod az életemet. Aztán megérkeztél. Hirtelen, bejelentés nélkül. Nem is tudom, hogy egyedül voltam-e, vagy az akkori párommal, de te ellentmondást nem tűrően birtokba vetted a testem, elkergetted mellőlem azokat, akiket szerettem, s megint csak te voltál és én. És ez így megy már nyolcadik éve. S így marad az idők végeztéig!
Nincs orvosság, csak ideig-óráig ható kábulat, gyűlöllek, gyűlöllek, mert tönkreteszel, mert tiéd vagyok! Tűnj el az életemből! Tűnj el, te, te, te... átkozott! Te életeket keserítő migrén!