4. fejezet
A magányos harcos

Leifre ez után a hőstette után két hét gondtalan szabadság köszöntött. Segített a ház körül, vagy ha nem otthon volt, akkor a parton volt, vagy Svea mesélt neki Tyrről. Leif sok érdekes dolgot tudott meg a hadistenről. Egy nap azonban váratlanul az Idegenek jelentek meg a faluban. Ötven erős harcos, és két barna csuhát viselő barát jött a faluba. A falusiak gyanakodva figyelték őket, a férfiak a nők elé álltak, és a jobb kezüket a kardjuk markolatára helyezték. Az Idegenek megálltak a falu közepén, és a két barát leszállt a lováról. Az egyikőjük olyan negyven éves lehetett, a társa tíz évvel fiatalabb. Soványak voltak, s látszott, nem rég fejeztek be egy nagyobb böjtölést.
- Emberek!- szólalt meg az idősebbik. - Ne féljetek! Krisztus igéjét hoztuk nektek! Kérlek, hallgassatok meg minket!
Ekkor a falu vezetője, aki pont a szerzetessel szembe állt hidegen így szólt:
- Jobban tennétek, ha elmennétek! Nincs szükségünk az ostoba istenetek igéjére! Meg vannak nekünk a magunk istenei, és nem kérünk a máséból.
Az Idegenek közt csönd támadt. A szerzetesek elképedve bámultak a fehér hajú, szálfaegyenes öregemberre, akinek kék szeme olyan volt, mint a jég, és a fejét dacosan felemelte. Az egyik katona észrevette a mozdulatot, és ki akarta vonni a kardját, hogy levágja ezt a pogány, istenkáromló kutyát, ám a fiatalabb szerzetes rászólt:
- Nyugalom, nincs szükség erőszakra!
A katona visszadugta a kardját a hüvelyébe, de a keze a markolaton maradt, jelezve, hogy még egy ilyen kijelentés vagy egy rossz mozdulat, és kész harcolni. Az öreg ekkor hátra szólt a többieknek.
- Mindenki menjen haza! Nem hallgatjuk meg őket!
A falusiak engedelmeskedtek a parancsnak. Az oszló tömeg láttán a barátok is megriadtak.
- Várjatok! Hová mentek?- dadogta hitetlenkedve.
- A dolgunkra. Nincs időnk sem rátok, sem az ostobaságaitokra. Így is sokat hallgattuk! - szólt oda az öreg.
Látta, hogy a társaság tagjai elvörösödnek a haragtól. Az egyik katona ekkor hirtelen előre ugratott, és lecsapott az öregre. Kardja megvillant a levegőben, s a következő pillanatban az öregember feje a porban gurult. A közelben lévők megriadtak. Leif, aki szintén a közelben tartózkodott, dühbe gurult. Szerette ezt az öregembert, és hirtelen azt kívánta, bárcsak tudna egymaga végezni ezekkel az átkozott gyilkosokkal. A karján felizzott a jel, mikor a hátán lévő kardért nyúlt, s nem is vette észre, hogy az eddig bénának hitt jobbjával nyúl a markolatért. A hűvös arany markolat a tenyerében volt, s egyetlen mozdulattal kirántotta. Ekkor valaki a vállára tette a kezét. A gyerek haragosan fordult a kéz irányába, hogy lássa, ki az, aki nyugalomra akarja inteni. Ragna volt az.
- Nem, fiam! - szólt halk, de szigorú hangon. - Nem hagyom, hogy ezekkel a kutyákkal harcba bocsátkozz.
- De megölték a falunk egyik lakóját! Nem hagyhatom...
- Csend! Azt mondtam, hogy nem, és akkor nem! - szólalt ismét a nő, s megszorította a fia vállát.
Leif ingerülten rázta le magáról az anyja kezét. Ragna meglepődött, ezen a gyors és rövid lázadáson. Korábban a fia engedelmeskedett a parancsnak, de most más volt a helyzet. Az asszony látta, hogy ez a gyerek már nem az a fiú többé, aki volt. Valami végérvényesen megváltozott. Mikor a szemébe nézett, haragot, gyilkolási vágyat és idegességet látott benne. Megrémült ettől a nézéstől, hiszen Leif sohasem nézett még így. Mindig nyugodt, elgondolkodó, sőt révedt tekintete volt, de tudott a szeme nevetni is, és ilyenkor csak úgy sugárzott a kiskamaszok álmodozásra való hajlama. De most mintha egy vadidegen nézett volna vissza rá. Ijedten kapta le a kezét a gyerek válláról, s hátrált egy fél lépést. Leif elégedett bólintással nyugtázta a dolgot. Ragna rémülten figyelte ezt a rövid köszönetet, s rájött, hogy ez tulajdonképpen nem a fia. Tudta, hogy most Tyr irányítja a fiát, és ez ellen nem tehet semmit, mert meglehet, hogy a hadisten, felbőszülve az akadékoskodásán, vele is végezni fog. S az is megeshet, hogy a fia fogja a másvilágra küldeni, amit szeretett volna elkerülni. Leif nem habozott tovább, miután lerázta az anyját, hanem azonnal bosszúállásba kezdett. Elsőnek az öregember gyilkosának ment neki, s hallotta a falubelijeinek elképedt kiáltásait. Néma, gyilkos lendülete az ellenfelét is meglepte, aki még a kardját se tudta felemelni, s máris levágták a fejét. A feje a szerzetesek elé esett, akik a harcos mögött álltak, s rémülten kapták a karjukat az arcuk elé, s borzadva nézték az fejet. A harcos vére felspriccelt, majd a test lefordult a lóról. A többi harcos megijedt, ugyanakkor dühössé vált a társa halála láttán. Kirántották a kardjukat, a lovaikat megsarkantyúzták, s a gyerek felé rontottak. Kitört a fejetlenség. A gyereknek egyszerre öt karddal és két lándzsával kellett szembenéznie. A többiek, akiket jobban elragadott a düh, a falu és annak lakói ellen fordultak. A házakat felgyújtották, s a menekülőket megölték. Tyr választottja sem volt rest, azonnal ugrott. Leif felvette a harcot a néhányukkal, ám az egyikőjük súlyosan megsebesítette, amikor lesújtott a hátára. Leif felüvöltött a fájdalomtól, s elengedte a kardot. A harcosok körbevették, s végezni akartak vele. A gyerek a földön fekve látta, ahogy az egyik harcos utoléri az anyját, és egyetlen csapással lefejezi. Irtózatos harag támadt fel benne ennek láttára, s nem törődve a hátával talpra ugrott. A kard, mely mellette feküdt, megérezvén gazdája haragját, felemelkedett a levegőbe, s a gyerek kezébe ugrott. A pengéjén felizzott az istenség rúnája, s ő benne pedig feltámadt egy addig ismeretlen érzés. Mindennél jobban vágyott a vérre és a halálra, hallani akarta a sikoltás és a halálhörgést, látni a felfröccsenő és kispriccelő vért. Hallotta a parancsot a fejében:
- Ölj!
Engedelmeskedett a parancsnak. A katonákat meglepte, ahogy hirtelen meglátták felállni, s nem értették mi történik. De akkor volt igazán nagy a döbbenetük, mikor meglátták a fiú hátát, ahol hirtelen bezáródott a seb, amivel mozgásképtelenné akarták tenni. Meglepetésükben hátráltak néhány lépést, de az igazi döbbent és félelem akkor hatalmasodott el rajtuk, amikor a gyerek kinyitotta a szemét. A szemgolyója skarlátvörös volt, s mintha maga a pokol tárulkozott volna fel a pillantásában. Nem volt benne semmi, csak maga a pusztulás és a halál ígérete. Leif szája gonosz mosolyra torzult, ahogy átjárta a kard mindent elsöprő hatalma, s kihasználva a körülötte lévők döbbenetét, megölte mindegyikőjüket. A harcosok után a szerzetesek ellen indult.
- Ne, kérlek, ne tedd!- könyörögtek.
Az ifjú harcos egy rövid és gúnyos nevetéssel jutalmazta ezt.
- Hallgassatok!- dörrent rájuk. - Kegyelmet akartok? Nem fogjátok meg kapni, ti semmirekellő, ostoba népség. Most megtapasztaljátok az isteneink haragját!
A szerzetesek rémülten próbáltak hátrálni, mikor a fiú megindult feléjük. Nagyon lassan ment, s élvezte, ahogy az áldozati hátráltak előle. Végül a fiatalabbik futásnak eredt, s magával rántotta a társát is. Leif viszont egyetlen ugrással beérte a szerencsétleneket, és a levegőben úszva lefejezte őket. Vér fröccsent az arcában, s mikor földet ért, és visszafordult, látta a két elzuhanó testet. Nem érzett megbánást, de nem is örült, s nem is volt elégedett. Úgy érezte ez volt a kötelessége. Ám ekkor egy vörös villanást látott, ami megzavarta, s félig kijózanította. Látta a pusztulást, és a falubelijeinek a holttestét. Rémülten nézett körül, mikor a tűz poklából egy ló alakja bontakozott ki, s hallotta a kiáltást:
- Leif! Add a kezed!
A fiú kábán nézte a közelgő lovast, s a kezét nyújtotta. Ekkor egy erős szorítást érzett a csuklóján, s érezte, ahogy felemelik. Felnézett az alakra, s Svea arcát látta maga előtt. A lány könnyezett, de igyekezett mosolyogni. A lábával a lány vágtára bíztatta a lovát, s felvágtáztak a falu fölötti dombra. Onnan vetettek még egy utolsó, szomorú pillantást a falura, s elvágtáztak.