Hetedik fejezet


Először azt hitte, meghalt. Nem érezte semmijét, és az egész helyzet olyan volt, mintha már csak egy lélek lenne, vagy valami hasonló, mondjuk szellem. Igaz, hogy az Orakant mitológiában, amiben ő is hitt, nemcsak vicces kedvű istenek, de szellemek sincsenek, a helyzet egy kicsit megváltozott azóta, hogy immár szellemként létezik. Legalábbis ezt gondolta. Ki akarta nyitni a szemét, de úgy határozott, hogy még kicsit pihenget. Ekkor jött rá, hogy nagyon nagyon fáradt, ami nem volt igazán szellemes (mármint szellemszerű) érzés. Talán nem is halt meg. Felemelte a kezét, majd leejette. Határozottan fájdalmat okozott neki a dolog, ezért, hogy biztosan megbizonyosodjon róla, kinyitotta a szemét és felült.
Nem volt halott, határozottan nem. Érezte és látta minden porcikáját, és mind pont olyan zöld volt, amilyenre hagyta őket, ebben nem kellett csalódnia, ellentétben a környezettel. Titkon abban reménykedett, hogy mikor kinyitja a szemét, újra ott lesz a csatában. De nem ez történt. A föld forró volt, a sivatag pedig... pont olyan, amilyennek egy unalmas sivatagnak lennie kell.
Felállt. A harci bárdja a földön feküdt, pont a lába előtt, így azt is felvette. Kifejezetten jól érezte magát, főleg hogy nemrég egy háromtonnás szikla pottyant a fejére, aminek most nyoma sem volt.
Golua'kiet nem tudta, mitévő legyen. Nem volt éhes, se szomjas, ebből arra következtetett, hogy nem sok időt tölthetett eszméletlenül. Körbepillantott, de nem látott semmit. Illetve látta a sivatagot, meg azt a távoli valamit, amit annak idején még délibábnak gondolt, de ezeken kívül semmi érdemlegeset, vagy említésre méltót nem észlelt. Kedvetlenül tett egy lépést, aztán újra megállt. Az egésznek semmi értelme.