HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 13

Tagok összesen: 1922

Írás összesen: 51405

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2021-05-05 17:43:01

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / sci-fi
Szerző: deutschepunkFeltöltés dátuma: 2006-07-26

Végítélet - Az apokalipszis musical

Első dal - Az összecsapás (Péter, Pál, Ensemble)


Péter farkasszemet nézett az ezüstösen csillogó űr-heregolyókkal, és az előttük felsorakozott hadiflottával. Sasvári úr teljes magánhadseregét mozgósították, száz csatacirkáló, negyven nehézbombázó, és hatezer lélektelen android-harcos állta a zöld férfi útját. A gépemberek szemében nem látszott indulat, csakis a beléjük égetett engedelmesség vezérelte őket.
Péter szkafandere több helyen elszakadt, bőre a száguldástól pikkelyessé vált, pórusaiból zöldes füst szivárgott kellemes körteillattal. Vadonatúj szeme véreres és duzzadt volt.
Az űr néma mozdulatlanságban pihent, pedig hatalmas energiák összpontosultak ezen a helyen. Harc folyt, a világ jövője forgott kockán. Péter jól tudta minden perc drága.
Hirtelen mozdulattal ellökte magát a platótól.
Abban a pillanatban az állókép harmóniája semmivé foszlott. A Here-2 engedélyt adott a támadásra, a magánhadsereg megindult, ágyúik vérvörös plazmavihart zúdítottak a behatoló felé.
Péter fenyegető zöld lángcsóvaként repült az ellen fegyvereinek kereszttüzében. A plazmadzsungelbe hatolva hirtelen, precíz mozdulatokkal tért ki a lövedékek elől, sebessége pedig töretlenül nőtt.
Kitárta karját, és pusztító mágneses vihart idézett. Testéből fehér energiagömbök csaptak ki, melyek kegyetlen pontossággal szálltak a támadó hajók irányába.
Ekkor rohanták meg az androidok. Mechanikus darazsakként szállták őt körül, lézerfegyvereikkel súlyos csapásokat osztogattak. Pétert jóformán be is kebelezte a szörnyű raj, alakja teljesen eltűnt a felfoghatatlan tömegben.
Az androidokban nem is tudatosult, hogy egyre inkább egymáshoz tapadnak. Mire észbe kaptak, már túl késő volt. A mágneses vonzás ereje kegyetlen présbe fogta őket. Fehér robbanás, Péter pedig színpadias szaltóval röpült ki a halálos gyűrűből, hogy földet érhessen Here-1en.
A becsapódás erejétől a tükörsima ezüstaura szilánkjaira robbant, és láthatóvá vált a navigátorhajó valódi, egyenetlen felszíne, turbináival és ágyúival. A férfi lesújtott az egyik generátorra, öklének acélos ereje nyomán az egész gömb megrázkódott. Hatalmas elektronvihar csapott végig a láthatáron, gyilkos energiafelhő fonta körül a harcost. Felnézett, és megpillantotta a közeledő Pált.
A bolygónyi méretűre duzzadt fraktál-lény szemei sárgán izzottak, folyton alakuló teste olyan volt akár egy pengeéles kubista rémálom, hatalmas karjában elektronkorbács örvénylett. Mozdulatai nyomán meggörbült a tér és önmagába csavarodott.
Péter kinyújtotta karját és energiahurkot formázott. A szörnyeteg lesújtott fegyverével, ám a zöld férfinak még időben sikerült lendületet vennie és a Here-2 felé vetődnie. Ahogy szállt, behunyta szemét és messzire dobta új fegyverét.
Az energiahurok százezer fényév távolságában egy magányos aszteroidára tekeredett.
Pál ismét magasba emelte roppant korbácsát, és a Here 2 felé suhintott.
Péter talajt ért, és feje fölött megpörgette parittyáját. Az elektronrengeteg mindent elemésztő arany pokolként száguldott felé. Ő azonban nem hátrált meg, továbbpörgette a hurkot, háromszor egymásután...
...és lesújtott. Az energiakötélből kicsapó, lángoló aszteroida halálos pontossággal szelte át a százezer fényév távolságot, és könyörtelen erővel szakította át a fraktál-szörnyeteg koponyáját. A lény felüvöltött, de fájdalmát elnémította az űr.
Péter újból kitárta karját. Testét kisvártatva zöldes aura fonta körül, sejtjei tüzes ektoplazmává alakultak. A pusztuló ikerhajó vadul rázkódni kezdett az iszonyatos mágnesesség hatására. Pál teste reszketett az ellenállástól, de nem maradt elég ereje, hogy cselekedjen. A túlburjánzott fraktál lény egy pillanat múlva molekuláira szakadt, belsejéből lüktető sárga fényár csapott ki, egyenesen a Here 2 irányába.
Péter és Pál ismét egymásba olvadtak, és egy szimpla villanás kíséretében kioltották egymást. Egyetlen percre az univerzum ismét megpihenhetett.
Sasvári úr állt most a lángoló hajón, összeroskadva, sebesülten. Percekig nem mozdult. Egyszer csak felemelte arcát, és a végignézett galaxisán. Nem érzett már semmit. Szemében nem volt más, csak színtiszta üresség.


Második dal - Útvesztő minden út (Dolhai, Kerényi)


Valahol az Új Univerzum túlsó felén, a szőke férfi merengve nézett maga elé. Felszakadt az első pecsét. A végítélet most már elkerülhetetlenné vált. Mindez persze senkinek sem tűnt fel. A felszínen egyelőre semmi nem látszott. Egyedül a szőke férfi tudta, hogy a világ rendje ettől a perctől kezdve végzetesen megbomlott.
Az Új Univerzum innenső felén Dolhai úr nem tudott elaludni. Órák óta mást sem tett, csak a plafont bámulta hatalmas franciaágyán elterülve. Gondolatai lomhák voltak, és céltalanok. Mérhetetlen fáradtságot érzett, de álomba merülni sem vágyott igazán.
A plafon fehérjét nézte, próbált elfeledkezni önmagáról, és elmerülni az előtörő mintákban. Élvezte, ahogy szeme felbontotta az egyszínű tökéletességet és megtöltötte értelmetlennek tűnő homályosan lüktető foltokkal. Ha akarta, egyetlen gondolatával életet tudott lehelni az alakzatokba. Az alakzatokba melyek születése óta ott voltak elméjében, és melyek jelentéséről fogalma sem volt.
Elmosolyodott. Abban a pillanatban színek törtek elő, a képek pedig kiélesedtek, egészen apró részletekkel gazdagodtak. És egyre több és több lett belőlük, míg végül már beterítették a szobát. Mikor már tenyérnyi szabad terület sem maradt, a szín és formakavalkád egyszerre elhagyta a kétdimenziós börtönét, kéken pulzáló csápokkal kinyúlt a falakból és Dolhai úr arcát érintette. A férfi lehunyta szemét, és megszüntette a varázst.
Nem bírta a tétlenséget. Ha tehette minél több műszakban dolgozott, újabb és újabb szerepeket és küldetéseket vállalva. Sajátos gőggel kezelte az autentikus élet fogalmát.
Esténként, a kismillió szerényebb szerep mellett az Elisabeth Rudolf főhercegeként remekelt az Operett Nagyszínpadon. A próbák és előadások rengeteg idejét lefoglalták, ám mindez nem volt neki elég. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a musicalszínészek titkos és veszélyes második feladatkörében is. Dolhai úr Króm osztályú elit titkosügynök volt.
Csak a legkiválóbbak juthattak be a Színművészeti Főiskolára, ám ha egyszer valaki letette a Musical esküt, számára nem volt többé visszaút. Szabadságuktól megfosztott, sziklakemény harcosokat neveltek ott, a tökélyre fejlesztették teherbírásuk, a végletekig csiszolták mozgáskultúrájukat. A musicalszínészek egyszerre voltak énekesek, táncosok, színészek, akrobaták és harcművészek.
Dolhai úr énekhangját mechanikusan tökéletesítették, abszolút hallását kőkemény meditációs gyakorlatokkal teremtették meg. A férfi soha nem felejti el a Vergilius rendszerbéli kirándulást, amikor addig nem engedték őket táplálékhoz, míg le nem tudták kottázni a harmatcseppek egyenetlen kopogását a kék hidrogén páfránybokrokon.
Megjelenése sem hagyhatott kívánnivalót maga után. Az Unió kilenc legjobb elektronplasztikusa dolgozott arcán, tökéletes mosolya mögött két hónap megfeszített munka állt. Félhosszú, melírozott frizurája akkor még fiatal fodrász barátjának diplomamunkája volt, aki azóta a Magyar Galaxisok legnagyobb stylistja lett.
A musicalszínésznek a tökéletességet kellett szimbolizálnia.
2555-öt sokan csak a fordulat évének nevezték. Egy új kor kezdetének. Mivel lassacskán az egész univerzumban tudatosodott, hogy a világ egy új éra küszöbén áll, melyben a művészet szerepe teljesen átértékelődött, a 2555-ös West End-i zsinaton a művészvilág összes jelentős képviselője részt vett. A krízis mellyel szembe kellett nézniük hatalmas volt. Észrevétlenül megvalósult az emberiség legnagyobb álma. A valódi jóléti társadalom.
A nanotechnika elterjedésével, az ember gyakorlatilag isten hatalmát tartotta kezében. A teremtés képességét. Többé nem létezett szükség és hiány. Nem létezett szenvedés. Az emberek végre boldogan és békésen élhettek.
Ez pedig két súlyos problémát is felvetett.
A társadalom minden eddiginél elképesztőbb mennyiségben kezdte magából okádni a perverzeket és a művészeket. Az elfajult perverzió kérdését az azonnali, és helyszínen végrehajtandó halálbüntetéssel megoldhatták, a művészét azonban nem. Megfordult a világ eddigi rendje. A művészet többé nem volt alárendelve a hatalmak akaratának. A politika, értelmét vesztve a színházigazgatók, a költőfejedelmek, és komponisták szolgálatába állt. A kollektív és egyéni érdekek mind a művészvilág erősen változatos minőségű alkotásainak lettek alárendelve.
Azonban artisztikus anarchia nem volt járható út. Az államigazgatásban szabályozásra volt szükség. A művészetben pedig drasztikus megújulásra.
Hosszú, és szenvedélyes viták kerekedtek. Abban mindenki egyetértett, hogy csakis a művészi érték lehet a hatalom megfelelő alapja. A haladó szelleműek szerint azonban mindez nem lehetett elég a felosztásnál. Szükség volt egy új műformára. Egyesíteni kellett a költészetet, és a drámát, a zenét, és a táncot, és az összes vizuális művészetet.
A gondolat alapos ellenérzéseket szült, de mindenkit kíváncsivá tett. Lehetséges volna...?
A Bécsi Musicalszínház a hetedik napon lázas lelkesedéssel beterjesztette javaslatát. Az egy pontos többséggel elfogadásra is került. Megszületett a tökéletes műalkotás, a Második Generációs Musical.
Röviddel ezután pedig a zsinat kiizzadta magából az Egyesült Tanácsot, élén a legnagyobb musicalszínházak vezetőivel. Ez ugyanaz a testület volt, mely később aztán az Unió alapjait is letette.
Dolhai úr majdnem száz évvel később, a Második Musicalháborút lezáró békekötés után született. Egy olyan korba született, ahol a fiatalok számára már csakis a musicalszínészek, a csodálatos hangú, rejtélyes titkosügynökök jelenthették a legnagyobb bálványokat. Mint minden korabeli fiú ő is arról álmodozott, hogy egyszer majd egy lehet közülük. Pajtásaival az udvarban rendre eljátszották a legnagyobb musicaleket, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Fantomot. Fiatalok voltak és bohók, szenvedélyesek és indulatosok. Azóta is ámulva gondol azokra az időkre. De méginkább akkori önmagára.
A mostani Dolhai úr legendásan híres volt motiválatlanságáról, szélsőséges hangulatváltozásairól. Egyúttal nem győzték csodálni kitartása miatt, azért mert soha nem adta fel.
Igazából soha lehetősége sem nyílt rá. Ha nem is tudatosult környezetében, neki bizony mindig minden elsőre sikerült. A felvételi vizsga is.
- Muszáj csinálnom valamit! - mondta bosszúsan.
És a telefon megcsörrent.

- Ne haragudjon, hogy így az éjszaka közepén zavarjuk.
- Semmi probléma.
- Erre tessék.
- Köszönöm.
- Tudja, igen fontos ügyről van szó.
- Mindjárt gondoltam.
- Csak magára számíthatunk.
- Rögtön sejtettem.
- Megérkeztünk.
- Remek.

- Körtét? - kérdezte Kerényi úr, és választ sem várva töltött.
Kerényi Miklós Gábor. Az Operettszínház igazgatója, a legnagyobb musicalek sztárrendezője.
Az alacsony férfi összetéveszthetetlen egy figura volt. Köpcös alakja, kopaszsága, és fehér öltönye utánozhatatlanul egyénivé tették. Dolhai úr alapvetően nem ismerte az alázatot, csak keveseket tisztelt igazán, de Kerényi közéjük tartozott. Sikerének titka, az aktuális divaton való állandó jellegű, és tökéletes felülemelkedésen kívül leginkább az volt, hogy egyáltalán nem éreztette beosztottaival, hogy azok alsóbbrendűek lennének. Szerényen, egyenragú partnerként bánt mindenkivel. Egészen addig, míg azok ellen nem szegültek akaratának.
- Hmm... karcos. - Dolhai úr arcán jellegzetes fintor jelent meg.
Az igazgatói iroda tágas és hangulatos helyiség volt. Izléses mahagóni bútorok alkották berendezését, a fal pedig valósággal roskadozott a rendező díjaitól és oklevelektől.
- Valóban, ezért szeretem.- mondta a rendező, majd újabb pohárral töltött.
A musicalszínész hátradőlt székében.
- Miért hivatott?
Kerényi úr az ablakhoz lépett. Finoman végigsimította szakállát. Megfeszült a csönd.
- Bécs végre akarja hajtani az Endlösungot...
Dolhai úr egy pillanatra megdermedt.
- Lehetetlen. Hisz az csak egy szélsőséges fantázia! - mondta.
Kerényi úr felsóhajtott.
- Egyáltalán nem az. A tanács már régóta komolyan foglalkozik a kérdéssel. Én magam azonban még túl korainak tartom.
A rendező megfordult, és jelentőségteljesen Dolhai úrra nézett.
- Emlékszel július negyedikére?
A titkosügynök felvonta szemöldökét.
- Most így hirtelen nem.
- Július negyedikén hirdették ki, hogy mégis mi kapjuk meg a Jekyll és Hyde jogait.
- Sima ügy volt, legális fellebbezés. A bécsi rendező szitkozódott, aztán beletörődött.
Kerényi keserűen felnevetett.
- A következő napon merényletet követtek el Sasvári úr kedvenc lova ellen. -
Dolhai úr nagyot nyelt, majd egy újabb egy italt töltött magának.
- Nem sokkal ezek után az Unió peremvidékein különös mozgolódás támadt. Egyes beszámolók szerint a bécsi armada átlépte határvonalat.
A titkosügynök tűnődve nézett maga elé.
- Biztos ez?
- Semmi sem biztos. Ők cáfolják a híreket. De egészen bizonyos, hogy egy sereg vonult fel a Kronika Novánál. Egy sereg, amiről semmit nem tudunk. -
- Vészjóslóan hangzik, de egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok összefüggenek, az meg pláne, hogy Bécs állna a háttérben.
- Valóban. Lehet, hogy Uwe Kröger is csak véletlenül járt aznap Sasvári úr magángalaxisában, és csak nyaralni utazott el tegnap a peremvidékre... - Kerényi úr hangjában leheletfinom gúny.
- Uwe Kröger?
- A germán ajkú galaxisok legnagyobb musicalszínésze.
- A világ legnagyobb musicalszínésze...
Elhallgattak. Dolhai úr határozott mozdulattal felállt székéből.
- Mit kell tennem?
- Elrepülsz a Krónika Novára, és felderíted a rejtélyt. Meg kell tudnod, mivel kísérletezik Bécs, és ha a teóriám beigazolódik, meg kell akadályoznod az Endlösungot! Ha szükséges, össze fogsz csapni Uwe Krögerrel. - a rendező mélyen a titkosügynök szemébe nézett. - A Magyar Galaxisok, és az Operettszínház sorsa a tét. Nincs vesztegetnivaló időnk.
A férfi mosolyra húzta száját.
- Azonnal indulok.


Harmadik dal - Péter és Pál (instrumentális)


Péter és Pál a lét két pólusa. Két elemi erő, mely féktelen, tekergőző liánként szövi át az univerzumot. Egy fényes, sárga folyam, mely elsodor mindent, mi útjába került, mely ott él minden sejtben és minden atomban, egyúttal ott lebeg felette az elmúlás arany kísérteteként. Nyomában mindig ott jár, útját folyton keresztezi egy másik hatalom, egy soha véget nem érő zöld csóva, mely szüntelen alkot, és anyagot szül. Az ő harcuk adja meg a világok egyensúlyát, őket ismerhetjük fel minden dolgok természetében, és egyúttal ők determinálják a mindenség sorsát is.
A végtelenben születtek, és a végtelenbe tartanak. Felette állnak térnek és időnek, szabályok nem állhatják útjuk.
Átgázolnak eszméken és ideákon. Arra születtek, hogy egymás pusztulására törjenek, létük féktelen száguldás.
Általuk élőlények pusztulnak el, és születnek újra, eszmék virágzanak és élik meg bukásuk. Kikristályosodnak, és eltorzulnak.
Látják, ahogy az univerzum építőkövei álarcaik cserélgetik, hogy átélhessék a végtelen összes titkát. A két erő együtt vezeti őket, hogy sorra megvalósítsanak mindent mi lehetséges. Vágyaik lassan ellobbannak, bennük Péter és Pál békét lel. A legenda szerint ezek a kövek felülemelkedhetnek a két erőn, és az Eredetbe vándorolnak. Azon a napon, mikor az összes építőkocka eltűnik, maga a lét is értelmét veszti. Ekkor az ő küzdelmük is véget ér majd.
De csakis az Eredetben. Fegyver, erő nem pusztíthatja el a mindenséget, mert a főnixként újjá fog születni hamvaiból. A nemlétben felfoghatatlan erők háborognak, melyek a megvalósulásra törnek. Csakis az Eredetben lelhet békét a minden.
Végtelen sok világ létezik, végtelen formája van az életnek és az anyagnak. Ugyanúgy végtelen dolog van, ami jóval túlmutat ezeken, olyan dolgok, amiket e világ emberei fel sem képesek fogni. Minden lehetséges, és minden megvalósul a véges végtelenségében. Az Univerzum egy abszurdan gyönyörű örvény, rettenetes és mégis káprázatos. Az Univerzum felette áll térnek és időnek. Az Univerzum felette áll szabályoknak és törvényeknek.
De az Univerzum soha nem állhat felette Péternek és Pálnak. Mert mindent ez a két entitás alkot és semmi más. A mindenség egységes, mert Péter és Pál is egyek.


Negyedik dal - Árnyékdal (Dolhai)


Az Operettszínház folyosói teljesen kihaltak voltak ezen a kései órán. A lámpák csak halványan világították meg a magányosan sétáló Dolhai urat. A férfi zsebre tett kézzel járt, mélyen a gondolataiba merülve.
A nagyszínpad melletti kis teremben egy egész alakos tükör állt. Dolhai úr jellegzetes berögződései közé tartozott, hogy minden útjába kerülő fényes felületben megnézte magát. Ösztönösen tette, maga sem tudta mit várt ilyenkor. A pszichológusa szerint állandó identitászavarban szenvedett, és azt ellenőrizte, hogy tényleg az-e akinek gondolja magát. Ő azonban úgy gondolta, hogy egyszerűen csak kíváncsi rá hogy néz ki éppen, elvégre mindig is nagy gondot fordított külsejére. Kócos frizura: Fiatalosság. Zakó és ing: hanyag elegancia. Farmernadrág: férfias őszinteség. A haja most különösen jól állt, sajnálta is hogy nem látja senki.
A pszichológus szerint Dolhai úr nagy problémája az volt, hogy túl sokat analizálja önmagát, és túl keveset foglalkozik a külvilág azon ingereivel, amik nem őt kritizálják, vagy életét közvetlenül-közvetve nem befolyásolják. Ezt ő kikérte magának, a széles látókörére és a fáradhatatlan munkamoráljára hivatkozva. A pszichológus erre azt válaszolta, hogy ezeknek semmi köze a kérdéshez, és hogy szembe kellene néznie az igazsággal. Dolhai úr pedig rájött, hogy a pszichológia egészen más, mint aminek képzelte. Ahelyett, hogy érdekes dolgokat tudna meg önmagáról, szimplán csak cseszegetik.
Kilépett folyosóra. Ahogy gondolatait követve egyre távolodott a valóságtól, az épület is kezdett megváltozni.
Az ajtók alól könnyű, narancsos füst szivárgott, a levegőben női parfüm bódító illata érződött. A falak mintha kimozdultak volna helyükről és aztán hanyagul egymásra dőltek. A köztük lévő fekete réseken át pedig egészen finom ködszerű alakok törtek előre. Lomhán és ráérősen másztak be a réseken, különös nyögéseket hallatva.
Dolhai úr arcán mérges grimasz jelent meg. Lehunyta szemét, mély levegőt vett és kitisztította érzékeit.
Újra a félhomályos folyosón állt, a világ visszanyerte formáját. Nyugodtan továbbindult, ám érezte, hogy a varázs azonban még nem szűnt meg teljesen. A színész figyelme a leghátsó ajtóra szegeződött, melynek ablakán halvány fény szűrődött ki. Lassú léptekkel megközelítette.
A 3-as számú kisszínpad bejárata volt. Az üvegen keresztül látta, ahogy a koreográfus egy csoport statisztának magyaráz. Kis ideig mustrálta a hadonászó kollegát, és az álmos szemű tömeget, amikor megakadt a szeme az egyik kóristán, egy fehér ruhás, szőke lányon. Maga sem értette miért, de figyelni kezdte.
Egészen fiatal, törékeny teremtés volt, bizonytalan, de harmonikus vonásokkal. Szép volt, de nem lehetett megmondani, mi tette őt igazán azzá. Különleges kisugárzása volt, de lehetetlen volt meghatározni mit is fejezett ki pontosan. Dolhai úr csak nézte őt, és azon merengett mért érzi ilyen furán ismerősnek, és mégis vonzóan idegennek. Az pedig hirtelen felé fordult, és mélyen szemébe nézett. A színész meglepetésében nem is tudta mit tegyen, ösztönösen elugrott az üvegtől.
A tudat, hogy rajtakapták gyermeki szégyenérzettel töltötte el. Szíve erősen kalapálni kezdett. Arcán ideges grimasz jelent meg. Először el akart sétálni, de nem bírt magával, kicsit várt csak, és újra bekukucskált.
A kórista még mindig felé nézett. Ahogy tekintetük találkozott, a lány kacéran elmosolyodott, Dolhai urat pedig elfutotta a pulykaméreg. Végigviharzott a folyosón, majd a végére érve kicsapódott előtte a balkon kétszárnyú ajtaja.
Odakinn az éjjeli égbolt varázslatos látványt nyújtott. Sehol egy felhő, csakis a mélykék bársony, és a csillagok. Alant pedig Budapest tüneményes fényei. Dolhai úrnak nem volt kedve meghatódni. Elrugaszkodott a szegélytől, és felröpült.
Egyre sebesebben- és sebesebben száguldott, egy percbe sem telt, máris áthatolt a sztratoszférán, és iszonyatos robaj közepette lángoló tűzgömbbé változott. Imádta ezt az érzést, ilyenkor pillanatok alatt minden dühét kiégette magából.
A forróság az elviselhetetlenségig fokozódott, aztán hirtelen kihunyt. A tűz kialudt. A színész most szabadon sodródott. Súly nélkül, szükségletek nélkül, minden lényegtelent maga mögött hagyva. Percek múltán nyerte csak vissza látását. A színes foltokból lassan körvonalazódott a valódi táj, a kietlen világűr.
Bámulatosnak érezte, hogy pár másodperc alatt így ki tudott ürülni. Hidegzuhany hatás, csak az eszköz épp annak tökéletes ellentéte. Elrévedt. Hogy felhúzza magát apróságokon... Nevetséges. Már saját maga is kétségbeejtőnek érezte komplexusait. Tulajdonképpen mi baja volt az életével? Mindig azt tehette, amihez kedve volt. Mindent elért, amit egy ember csak elérhet. Amióta csak vissza tudott emlékezni bármibe kezdett azt siker koronázta. Befutott sztár volt, legendás titkosügynök. Volt pénze, befolyása, annyi nője amennyit csak szeretett volna, kötetlen munkaideje, alkotói engedélye. De mégis mit számít mindez? Ő nem a karrierje, nem a barátnője, nem a szerepei. Nem is a test, amiben él. És végképp nem a gondolatai meg a berögződései. Az igazi önmaga nem Dolhai Attila, hanem valami felette álló, valami sokkal egyszerűbb, és ezáltal mégis magasabbrendű dolog. Amikor így az űrben lebegett, néha úgy érezte, levetheti magáról az egész hóbelevancot és tényleg csak ez az izé lehet.
Egy kósza aszteroida repült el mellette. Utána fordult. Különös ötlet villant fejében. Rúgott egyet lábával, majd a kőhöz sodródva felfeküdt rá.
Csillagközi napozás. Teste fokozatosan zsibbadni kezdett, vele együtt filozofikusan nyafogó önsajnálata is halványodott.
A távolban, úgy tűnt egészen finom dallam szól. Dolhai úr először azt hitte, érzékei csalják meg, aztán ahogy egyre erősebben figyelt, már tisztán hallotta. A néma űrben csakis Dolhai urat érhette el a hang.
Fakó csillagköd úszott a titkosügynök felé, testére halovány fátyol borult. Ellazította izmait, és próbált egyéválni a tájjal, az énekkel. Ahogy a hang egyre tisztább és erősebb lett, úgy rémlett a távoli égitestek pontjai mintha egy női alakot rajzolnának ki. Mintha egy az égi lény dalolna neki. Hangja olyan gyönyörű volt, hogy belesajdult szíve, a melódia tisztasága olyan élessé tette a tájat, hogy a csillagok fénye szuronyként hatolt lelkébe.
A tünemény lassan táncba kezdett, bús hangján minduntalan azt ismételte: Senki nem tudja, ki vagyok én.
Dolhai úr felnevetett.
- Miért, én ki vagyok? Bábu, akit visz a folyam sodrása.
Szemében egészen különös fény ragyogott. Eksztatikus elragadtatottság. Újból nevetett, hangja azonban egyre hisztérikusabbá vált.
- Vissza, amerre kell. Amerre csak vágyom.
Fulladozni kezdett. A bús tánc tovább folyatódott... Ki vagyok én?
- Jellemző, mindenkit csak sajátmaga érdekel. - mondta Dolhai úr krákogva.
A dallam újból ismételte magát. Ki vagyok én?
- Honnan tudná bárki is azt? Senki nem látja sajátmagát!
A tejfehér köd mostanra mindent eltakart.
Visz, amerre vágyom... Én nem vágyom sehová. Én mindenhová vágyom. Semmi értelme.
Senki sem tudja. Még te sem tudhatod...
- Mégis honnan kellene tudnom? - kiáltott fel kábán.
Ahogy a felhő elvonult, a nőalak egy lépésnyire állt előtte.
- Lám-lám, mit csinál itt a híres neves sztárügynök? - kérdezte, és huncut nevetést hallatott.
A musicalszínész feje egyszerre kitisztult. Ugyanaz a lány lebegett előtte, aki az Operettben rámosolygott. "De akkor az a másik, a dalával..." Dolhai úr arca vörös lett a dühtől, amiért ismét ilyen helyzetbe került. A nagy színész egy meteoron élvezkedve! És az a felsőbbrendű nevetés!
A lány továbbra is titokzatos mosolyával figyelte őt. Dolhai úr elhatározta, visszaszerzi a dominanciáját.
- Meghívlak egy kávéra. - mondta határozottan.
A kórista felkacagott.
- Rendben.


Ötödik dal - Duett (Dolhai, Eszter)


Az Operettkávézó egy monumentális üvegpiramis volt, melynek legfelső teraszán foglalt most helyet a befutott sztár, és a fiatal kórista.
Ám hiába az éjszakai Budapest romantikus kulisszái és Dolhai úr sokat gyakorolt férfias trükkjei, a siker nem akart könnyen jönni, Eszter (merthogy így hívták a lányt) továbbra sem hódolt be. A férfi rég megszokta, hogy a társaságokban mindig ő áll a középpontban, hogy gondolatai, történetei töretlen sikert aratnak és, hogy a nők természetesen rá figyelnek fel elsőként. Most azonban bármiről is beszélt, negyed annyira sem tűnt érdekesnek, mint ennek a kóristának egyetlen mondata. Kétségbeesetten kutatott a leghajmeresztőbb, legszórakoztatóbb történetei után, és bár gyakran megnevetette a lányt, mégsem érezte, hogy végre győzött volna. Miután azt vette észre, hogy minden adu ászát kijátszotta, úgy döntött a szent célért államtitkokat fog kifecsegni.
- Igazi összeesküvés elmélet! - Eszter még mindig vidám volt. Kortyolt egyet a borból, majd letette poharát.
- Kitalálom! A hálózaton, és a médián keresztül titkos agybefolyásoló hullámokkal bombázzátok az embereket, hogy a rabszolgáitok legyenek! - mondta patetikusan.
- Dehogyis.
- Nem?
- Nem. Mikrochipeket ültetünk beléjük.
- Tessék? - A lány arca végre megváltozott.
- Minden újszülöttől dns-mintát veszünk, és egy icipici chipet ültetünk belé. - mesélte a titkosügynök csevegő stílusban, de szemének csillogása híven tükrözte belső, elégedett nevetését.
- És mégis minek? - kérdezte Eszter ingerültséggel hangjában.
- Semmi komoly. A művészet is olyan, mint a gazdasági piac. A kereset-kínálat határozza meg. Ha mindenki önkifejez, nem marad kinek élvezni a gyümölcsot. A művészeknek befogadó rétegre van szüksége. Különböző agykontroll valamikkel így megoldják, hogy az ezért felelős területeket az agyban tompítsák. Már nem tudom pontosan a szakneveket. De mindegy is. A gépeknél ugyanaz van. Az újabb személyiségmodulok operációs rendszere például integrált blokkolóprogramokkal dolgozik.
- De akkor előbb utóbb nem lesz több művész!
- Dehogynem lesz. A cél csupán, hogy az arányok megmaradjanak. Meg hogy a művész dinasztiák biztosíthassák pozíciójukat. - a férfi belső nevetése lassan kaján önelégültséggé fajult.
- Na jó, hagyjál békén. - Eszter dühösen felpattant, és az ajtó felé indult. Dolhai úr pánikszerűen kiáltott utána.
- Várj már, mit mondtam?
A lány visszafordult.
- Te csak szórakozol velem. Lehet, hogy egy naiv tyúknak nézek ki, de azért nem kéne hülyíteni.
- Én nem hülyítettelek.
- Na persze.
- Tényleg nem. - Dolhai úr a híres ellenállhatatlan bociszemek-tekintetével nézett a lányra, de belül valami furcsa félelmet érzett.
Eszter újra leült.
- Te például hogy lettél színész? Tudtommal senkid sem operettes. -
Dolhai úr megnyugodott, ahogy ismét kezébe került a gyeplő.
- Egyrészt a rendszer nem működik még százszázalékosan, másrészt pedig korlátozott számban a számítógép teret enged az újaknak. Egyelőre egész sokaknak. Aztán lehet alkotói engedélyt kérvényezni.
- És ha valaki kérvény nélkül csinálja?
- Ha kicsit is komoly a dolog, akkor szépen meglátogatja őt a Bécsi Inkvizíció, és egy életre elveszi a kedvét a művészetektől.
A lány összeráncolta homlokát.
- Ez valami olyasmi, mint az Operettkommandó?
- Nem, az Operettkommandó az illegális amatőr színtársulatokat kutatja fel.
- És?
- És rommá lövi őket. Próbatermestül.
Eszter nagyot nyelt.
- Nem embertelen ez egy kissé?
- Ugyan! - tárta szét karját nagyvonalúan. - Annyi liberális szabadságjoguk van, hogy meg is fulladhatnak benne. Ennyi embertelenség kell! - a lány tekintetét látva, Dolhai úr megállapította, hogy ezúttal kissé elragadtatta magát. Taktikát váltott. - Egyébként a reinkarnációt tudományosan is bebizonyították. Majd újjászületnek, és legközelebb okosabbak lesznek.
Eszter arca elvörösödött.
- A reinkarnáció egy baromság.
Csönd.
- Miért is?
- Nem tudom. Tele van ellentmondással.
Dolhai úr felvonta szemöldökét.
- Nem tudom. Például, ha az univerzum végtelen, hogy tudna minden lélek kiteljesülni, és visszatérni az Eredetbe? Mármint a végtelennek van egy természete. És ez ezt eleve kizárja, nem? Gondolj bele!
A musicalszínész készségesen belegondolt. A filozófia területén viszonylag otthonosan mozgott.
- Ha a végtelent úgy képzeljük, mint egy élőlényt, akkor ő már önmagában is kiteljesült. Hiszen mindent megvalósít...
- Akkor viszont már vissza kellett volna térnie.
- Lehet. De az is lehet, hogy minden sejtjének egyesével ki kell teljesülnie. Az viszont tényleg nem nagyon lehetséges. Illetve mégis... Mindegy, nem tudom. Csak próbáltam valami okosat mondani. Igazából tényleg semmi értelme.
- Mondom én.
Azzal újra csönd lett. Eszter az ablakon keresztül bámészkodott, Dolhai úrnak pedig alkalma nyílt észre venni a változást magán. Szokatlan helyzetben volt. Úgy érezte magát, mint egy gyerek. Nagyobbacska gyerek, de azért gyerek. Gyűlölte a közhelyeket, de mégis legjobban így tudta megfogalmazni állapotát. Eddig az események mindig egyszerűen megtörténtek körülötte, pont úgy ahogy történniük kellett. Igazából mindegy volt, konkrétan mit is tett. Most azonban valami hibádzott.
- Hahó.
Dolhai úr felriadt.
- Tessék? - kérdezte.
- Azt kérdeztem, honnan tudod, hogy ezekkel a chipeket csak arra használják. Lehet, hogy teljesen irányíthatóak vagyunk!
A titkosügynök egy pillanatra értetlenül nézett, aztán végre sikerült gondolatban újra felvennie a társalgás fonalát.
- Mégis mit akarnának rajtad irányítani? A gazdaságnak mindene megvan, amit csak akar. Egyetlen dolog számít csak. A művészet. Azt meg a te kis életed nem nagyon befolyásolja.
- Igaz. - Eszter elhúzta a száját, és újra az ablak felé fordította tekintetét.
Hallgattak.
- Évek óta alig jártam kinn. - mondta tűnődve.
- Hol kinn?
- Kinn, a világban, úgy egyáltalán. Csak akkor szabadulok ki, amikor hazaküldenek minket anyáékhoz.
- Kik?
- Hogyhogy kik? A tanárok. Tudod, az Operettstúdióban tanulok, hahó?
Dolhai úr zavartan elmosolyodott.
- Tényleg.
- Na szóval mindig van itt valami.
- A színművészeti még rosszabb, hidd el.
- Tudom, jövőre odamegyek.
- Micsoda?
- Mit nem értesz?
- Te a színművészetire?
- Igen, színésznő leszek.
Dolhai úr nevetve hátradőlt székében.
- Ne haragudj, de kinek vagy te a kölyke?
A lány kajánul elmosolyodott.
- A Sasvárinak.
A titkosügynök ereiben megfagyott a vér. Először azt hitte nem hall jól, de rá kellett jönnie, hogy nincs ilyen szerencséje.
- Valóban? - mondta és nagyot nyelt.
- Igen.
Nagyjából ezekben a percekben szakadt fel a második pecsét. És Dolhai úrban is ekkor tudatosodott, hogy neki most valahol egészen máshol kéne lennie. Ha másnem azért, mert ő hivatalosan épp a világot menti meg az Endlösungtól.


Hatodik dal - A premier (Sasvári)


Sasvári úr egy reggel arra ébredt, hogy nem tud többé meditálni. Módfelett megviselte szeretett paripájának elvesztése, és igazán szüksége lett volna a lelki megnyugvásra. Az azonban sehogy sem akaródzott jönni. A polihisztor szomorúságában a munkájába temetkezett.
Komolyan foglalkozni kezdett a véres musicalháborúk történetével, és egy káprázatos tanulmányt készített, melyért doktori címet kapott. Megadta az engedélyt egy nagynevű filmstúdiónak, hogy dokumentumfilmet forgassanak életéből, és két hétig fáradhatatlanul dolgozott a stábbal. Végül és nem utolsó sorban pedig ott volt Jekyll és Hyde, az Operettszínház legújabb szuperprodukciója.
Egy hónapja csatlakozott a csapathoz, azóta a próbák éjjel-nappal folytak. A kezdeti nehézségek után az előadás lassacskán végül összeállt. A bemutatóig már alig egy óra volt hátra. Sasvári úr, öltözőjének csendjében, azonosulni próbált karakterével, zen módszerei viszont cserbenhagyták. Korábban ő maga volt a higgadtság, és megfontoltság mintaképe. Most azonban érzelmei viharosak voltak, szívén nyugtalanság, és izgalom lett úrrá.
Sándor, te félsz.
- ÉN NEM FÉLEK! - ordította.
Olyan dolog történt vele, mint még sosem. Sasvári úr ripacskodott. Egyáltalában nem érezte a szerepét. Mozdulataiból hiányzott a határozottság, a sárm, gesztusai nélkülöztek minden eredetiséget. Ideológiája, eszmeisége még nyomokban sem volt jelen Jekyll figurájában.
Pedig végre álmai szerepét játszhatta. Micsoda kihívás! Megmutatni, hogy minden ember kettő! Doktor Jekyll a kifogástalan úriember, és Mr. Hyde a tébolyult gyilkos. Isten és állat egy testben.
Kozmikus viharok, éteri energiák, tökéletes erővonalak, művészet és szabadság, igaz forró szerelem, büszkeség és meggyőződés, önfeláldozás, segítő kezek, az emberi lélek csodája. Hinni tudás!
Ezzel szemben pedig ösztön. Vágy. Gyarlóság! Csalni, hazudni csakis magadért. Másokat feláldozni.
Perverzió. Düh.
A ragyogó felszín alatt rothadás, egy sötét bugyor démonokkal benépesítve. A sárban fürdés kéjes öröme, a hófehér tisztaság az ártatlanság bemocskolása.... A rútság kultusza. Rögeszme, és annak erőszakos terjesztése. Micsoda eszmeiség, micsoda kihívás!
Sándor, te félsz.
- ÉN NEM FÉLEK SEMMITŐL - üvöltötte Sasvári úr és a falba ütött öklével. Hatalmas ereje nyomán az alutitán fal félig átszakadt. Arca egészen vörös lett, erei látványosan lüktettek.
- Minden rendben, művész úr?
Sasvári úr meglepetten az ajtó felé nézett. Egy szemüveges lány állt ott, kezében valami tálcával.
- Persze, mért ne lenne? - kérdezte zihálva, majd erőltetett lazasággal a falnak dőlt.
- Csak kiáltozást hallottam... - a szemüveges zavartan elmosolyodott. Ám zavara mögött a lányban mégis volt valami kacér és kihívó. Talán a maga esetlen és buta módján flörtöl vele? Sasvári urat valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Nem tudott mit tenni, a lány valamiért természetellenesen vonzotta tekintetét.
- Ó, pusztán a szerepem gyakoroltam. - kedves mosoly, kevés meggyőződéssel.
Észrevétlenül végig futtatta szemét az előtte álló alakon. Hosszú szőke haj, kissé pattanásos bőr. Fehér, bő garbó, nagy mellek, széles csípő, divatjamúlt koptatott nadrág. Nagy tehénszemek, arcán bárgyú mosoly, tekintete butaságot sugall. Sasvári úr hosszú másodpercek után végre rájött mi zavarta.
Hiszen ez a lány csúnya!
- Az éjjel volt itt valami baleset, a fél színházat újra kellett építeni. Kerényi úr kómában van. Hallotta? - mondta szaggatottan, idegesítőn, kacarászva. Ráadásul mély hangja volt! A döbbenet teljesen úrrá lett Sasvári úron, a lány szavai el sem jutottak elméjéig.
- Egyébként csak a kávét hoztam.
Sasvári úr szeme elkerekedett, megpördült vele a világ, négyszer, ötször, egyre hevesebben, egyre ijesztőbben, majd hirtelen megállt, ahogy egy izzadtságcsepp ragyogott fel a férfi homlokán.
Sasvári úr nemi vágyat érzett.
A lány letette a tálcát, majd széles, ostoba vigyorával a művészre nézett.
A művész pedig elképzelte, ahogy átöleli és hevesen megcsókolja, vágytalan vággyal, esetlen, de határozott indulattal.
Egyetlen mozdulattal lesöpri asztalát, hogy helyet adjon a szenvedélyes aktusnak. Széttépi azt az izléstelen garbót, mohó érintésével birtokba veszi azokat a lógó melleket. Látja hasát, ahogy a zsír sötét barázdákat fest rá. Dühös erővel szaggat le minden ruhadarabot, hogy aztán befogadhassa a látványt, hogy gyönyörködhessen a tökéletlenségben. Beléhatol, és hevesen magáévá teszi, anélkül hogy egy kicsit is arra törekedjen, hogy élvezze. Anélkül hogy bármelyikükkel is törődne.
Hallja az egymáshoz csapódó hús kellemetlen csattogását, nyelvén érzi a lány verejtékének sós cseppjeit. A világ egyre csak forog, a szürreális vörös tájban csakis az egymásba olvadó forró testek lüktetnek. Ők azonban minden irodalmiságot nélkülözőn valóságosak és kiábrándítóak.
- Elmehet.
A lány valami különös hangot hallatott, valahol a csuklás és a nevetés közt, majd kilépett az öltözőből.
Sándor, te félsz.
- Igen, azt hiszem félek.


Hetedik dal - Puccs (Kerényi, Vlad, Ensemble)


Lassan már beköszöntött a hajnal, de Kerényi úr még mindig nem hagyta el irodáját. Kézi számítógépe előtt ült, és az üzeneteit olvasta, ám fáradtsága egyre jobban úrrá lett rajta. Folyton azon kapta magát, hogy néz, de nem lát, szemhéja is minduntalan lecsukódott.

Dolhai tíz perce elhagyta az Operettkávézót, és elkezdte a küldetést. Úgy tűnik randija volt ;)

- Randija volt. Smiley. - Kerényi úr kábult arcán halvány félmosoly.
Ki sem kapcsolta a gépet, lustán feltápászkodott székéből, és a kabátjáért nyúlt.
- Ezek a mai fiatalok. - dünnyögte magában, ahogy az ajtóhoz lépett.
Ám az ajtó váratlanul összezárult előtte. Az elektromos függöny halk kattanással aktiválódott, az iroda félhomályba borult.
- Innen nem jutsz ki Kerényi.
Az igazgató ereiben megfagyott a vér. Óvatosan megfordult, közben szeme hevesen kémlelte az irodát. Nem látott senkit.
Szívdobogása egyre erősödött. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Tétován, pánikszerűen kereste a hang gazdáját. A legapróbb zugokat is megvizsgálta szenzoraival. Aztán körvonalazódott elméjében a felismerés. Félve a monitor felé fordította arcát.
Ekkor találkozott tekintete a még mindig pofátlanul kacsintó smileyval.
Felüvöltött, és oldalra vetődött, ingujjából elektromos shurikenek röpültek ki. Az idő most lelassult. A smiley nevetése betöltötte az irodát. A személyi számítógép pördülve felemelkedett, a shurikenek csak a drága mahagóni asztalt szaggatták szét.
A plafonon hirtelen hatalmas lyuk robbant, és három megtermett alak zuhant alá. Nyolckarú biztonsági androidok. Ahogy vezetőjük lesújtani készült, Kerényi úr energiöklének egyetlen csapásával összezúzta koponyáját. A rendező körme alatt finom pukkanással kioldódott a fúziós szelep és rózsaszín robbanás tépte szét az Operettszínház felső négy emeletét. A hathatós önvédelmi fogás végén la rendező látványos hátraszaltóval ért földet az egyik kettészakított acélfalon. A hatalmas füstben elvesztek támadói.
Egyszerre csak megrázkódott az épület, és egy villámlövedék csapódott be lába alatt. Pár emelettel magasabban a szürke porfelhőből egy Sasvári-8as gyártmányú elit cyborg robosztus alakja bontakozott ki. Villámvetőjét egyenest a zuhanó rendezőre szegezte.
Kerényi energiaöklét a falnak vágta, aztán sebesen vetődött. Az egyik kisszínpadon csapódott be, mögötte pár méterrel zúgott el a pusztító villámlövedék. Nem volt azonban ideje kifújni magát, mert a nézőtéren hanyag felsőbbrendűséggel egy újabb Sasvári modell ült. A Sasvári-8as kísérleti széria tagjai voltak az Új Univerzum jelenlegi leghatékonyabb cyborgjai. Erejük már-már egy bécsi titkosügynökével vetekedett.
Kerényi felordított, és maga elé kapta kezét, de már túl késő volt. A gépember rideg kimértséggel meghúzta a ravaszt, a villámlövedék pedig szétrobbantotta koponyáját.
A cyborg gonoszan felnevetett. A széria egyetlen komoly hibájának a pozőr természetüket tartották. A lény hirtelen mozdulattal felugrott székéből, és egy szaltóval a színpadon termett. Hatalmas dicsőségérzet töltötte el a füstölgő test láttán. Újból kacagni kezdett.
Aztán Kerényi úr öltönyéből előbukkantak a nanorobotok. Százezernyi apró kis zümmögő lény, különös zöldes fénnyel világítva. A cyborg elnémult. A nanorobotok hangja fokozatosan felerősödött, ahogy átható zöld aurát vontak a rendező köré. Villanás, és Kerényi úr régi fényében állt a színpadon.
A gépember dühödt üvöltést hallatott, és könyökével irtózatos csapást osztott a rendezőnek. Kerényi a falhoz vágódott. Hallotta csontjaink reccsenését, a vállába hasító fájdalmat olyan hatalmasnak érezte, hogy legszívesebben tőből kitépte volna karját.
A kíntól kábultan kényszerítette magát, hogy kinyissa szemét. Rettenetesen szédülés fogta el, és a látvány csak haloványan jutott el tudatáig. A cyborg fenyegetően közeledett. A rendező tétova mozdulattal széttárta karját. Gondolati úton kiadta a parancsot.
Abban a másodpercben a nanorobotok kicsapódtak ingujjából, és egyenest a Sasvári modellnek röpültek. Elsőként a szemét lepték el, atomról atomra tépték szét a látószenzorokat, majd egyesült erővel a személyiség modulra támadtak. A cyborg hisztérikusan próbált ellenállni, ám nem tehetett semmit. A mikroszkopikus lények másodpercek alatt használhatatlanná tették vezérlőegységét.
Kerényi úr fellélegzett, de még mindig nem volt szerencséje. Egy harci nehézlángszóró csóvája húzott el feje mellett, mely lángba borította a cyborgot, és vele együtt az egész színpadot. Egy perc múlva hatalmas, fémes tenyér szorítását érezte koponyáján. Kerényi összeszorította fogát és támadni akart, ám ahogy karját mozdította, még borzasztóbb kín nyilallt belé. Kiáltani akart, ám ellenfele precíz mozdulattal gerincébe döfött. Áram hasított húsába, és szeme elől eltűnt a valódi világ.

Kerényi úr kívülről látta testét, ahogy a földre zuhan. Különös üvegburának feszült most, körülötte a táj lüktető vörös, sötét, folyton változó foltokkal. Az üvegen túl mindent elemésztő lángok. Nyomást érzett egész testében, ahogy magára nézett csak egy különös eltorzult pixeltömböt látott. Halk zúgás hallatszott, mintha füle csengene.
Szólni akart, ám ahogy a hang elhagyta torkát alakja váratlanul, robbanásszerűen százszorosára nőtt, és a kaotikus kockák kétdimenziós serege zúdult rá. A színek és formák szédítő sebességgel alakultak minden rendszer nélkül. A rendező menekülni akart, de nem volt teste, melynek utasíthatott volna. Csapdába került. A zúgó hang az elviselhetetlenségig erősödött.
Végül aztán lassan, ahogy az ember szeme is kitisztul, ha csillagokat látott, rendeződött a valóság.
Nagyfelbontású, háromdimenziós szimulációban találta magát, poligonteste egy nagy, modern színpad sötétjében állt. Vörös öltönyt viselt. A padlót linóleum borította, a hangulatos világítást kék reflektorok szolgáltatták, a levegőben sűrű füst terjengett.
Nem volt hajlandó feltenni a nyilvánvaló kérdést: - Hol vagyok?
Fájdalmat már nem érzett, és a táj is szilárdnak tűnt. Minden esélye megvan, hogy uralja a helyzetét. Ez némiképp megnyugtatta.
Pillanatokba telt csupán, és zene szólalt meg. Egészen finom, természetes A hang. Aztán lassú, átszellemült kántálás.
- Immorditem Deus Nova. Immorditem Deus Nova. Immorditem...
És akkor hirtelen berobbant a nagyzenekar, és egy monumentális szimfóniába kezdett. Újabb fények gyúltak, és láthatóvá vált a különös, lépcsőzetes kulissza-építmény. Tetején pedig a rettegett ark smiley, Vlad, aki egyszer csak dalra fakadt.

Lám a férges emberiség itt
Sötét jövő felé tekint
Eljött hát a végső óra!

Megteremtették a smileykat,
Azt hitték balga szolgák csak
Szörnyű tévedés volt igen...

- ELÉG LEGYEN! - ordított fel Kerényi. A zene elnémult. Vlad zavartan állt.
- Mi van? - kérdezte.
- EZ BORZASZTÓ!
Vlad sárga feje elvörösödött. Sípolásszerű hangot hallatott, és egyszerre mindenhonnan előtörtek a smileyk.
Dübörgő tornádóként vették körbe a rendezőt. Volt ott mindenféle színes-szagos, kicsi és nagy, animált és statikus smiley is. Igyekeztek nagyon vészjóslón fellépni, ám ők is érezték, hogy belépőjük nem érte el a kellő hatást. Talán kissé kapkodtak.
Kerényi úr nem szólt. Vlad igen.
- Az emberiség ideje lejárt. Önteltségetekben nem figyeltetek teremtményeitekre, akik jóval túlnőttek rajtatok. A ti időtök lejárt. Igen, lejárt. Éljen a dicső smiley szocializmus! - a többezer arc egyetlen sátáni hangon kacagott fel..
"Kommunista smileyk" - gondolta Kerényi. "Hová jutottunk istenem. Liberális szabadságjogok egy lószart."
Továbbra is néma maradt.
- Azt hittétek uraljátok a technológiátok, ám valójában a technológiátok ural titeket! - a smileyk hurrikánszerű nevetésbe kezdtek, a színpad megrázkódott.
"Még egy ilyen közhely, és felkötöm magam"
- Mi uraljuk az Unió összes személyiség modulját, mikrochipjét, és androidját. Csapataink a négy legnagyobb színház felé tartanak. Senki sem állíthat meg minket. Az öntudatra ébredt smileyk elsöprik a bűnös fajt! - a kis fejek hangos éljenzésbe kezdtek, Vlad pedig a zenekari árok felé intett. A fúvósok rákezdtek.
- Lehetne egy kérdésem? - kiáltott fel Kerényi. A röpködő smileyk megálltak. A fúvósok kelletlenül letették hangszerük.
- Persze - felelte Vlad.
- Tulajdonképpen miért is akarjátok ti megdönteni a rendszert? - a rendező hangja higgadt volt és tárgyilagos. Vlad szélesen elmosolyodott és végignézett társain.
- Hah! Képmutató! Ismerjük a titkos adatbázist. Tudjuk, hogy korlátlan erőforrásokkal rendelkeztek. Tudunk az általatok megrendelt terrorcselekményekről. Hogy önkényesen osztjátok el a javakat. Hogy feleslegesen dolgoztatjátok az embereket. Tudunk a nanorobotjaitok képességeiről. És persze a kegyetlen játékodról.
Kerényi úr mély levegőt vett
- Pontosan melyik kegyetlen játékomról? -
Vlad kitárta karját, és színpadiasan mosolygott.
- Az Endlösungról.
A rendező komolyan nézett.
- Az nem játék. És végképp nem az enyém.
- De a te fejedben született meg az alapötlet. És ha akarod, ha nem te vagy felelős érte, ha bekövetkezik.
Kerényi gunyorosan mosolyra húzta száját, kopasz feje azonban elvörösödött.
- Rendben, lépjünk tovább.
Vlad elszántan mosolygott.
- Rendben.
- Rendben.
Az öntudatra ébredt smileyk az Unió legutálatosabb kisebbsége voltak. Buta, infantilis természetük, mohó kapzsiságuk lehetetlenné tette számukra az együttélést a többi etnikummal.
Eszmélésük után a mosolygó fejek még csak szakszervezetekbe tömörültek, hogy szabályozott munkaidőt, és megfelelő munkakörülményeket biztosítsanak maguknak. Követeléseiket egy négyszáz oldalas kiáltványban fogalmazták meg. Az Egyesült Tanács vezetői közt heves vita alakult ki a smiley kérdésben. Bizonyos volt, hogy amennyiben a tanács válasza nemleges lesz, úgy a smileyk a végtelenségig folytatják majd vinnyogásuk, ami aztán egészen súlyos lázadásokhoz is vezethet. Végül is a liberális szellem győzedelmeskedett. A virtuális kisebbség azonban hamarosan kezdte felfedezni saját gyökereit, nemzeti kultúráját, és ezzel egyidejűleg a különböző ideológiákat, például a nacionalizmust is. Egy év sem telt el a Smiley Kiáltvány elfogadása óta, és a kis lények máris önálló virtuális nemzetállamot akartak, autonómiával meg mindennel, ami ehhez dukált. A tanács fogcsikorgatva bár, de ebbe is belement, ám a tagokban véglegesen tudatosodott, hogy ez a fenenagy szabadság egyenlőség és testvériség dolog egyáltalán nem olyan jó dolog. Ezt a felismerést reprezentálandó született meg az ún. "átgondolt liberalizmus" első rendelete, amely a smileykon kívüli összes virtuális intelligenciát (nem androidok, vagy cyborgok!) megfosztotta szabadságától. A mosolygó fejek sajnos ekkorra már olyan jelentős erőt képviseltek, ami miatt a rendszer kereteiben belül nem lehetett őket korlátozni.
- Te vagy az Antikrisztus! - mondta Vlad.
- Ne mondd.
"Ki lehetett az a szerencsétlen, akinek először eszébe jutott, hogy intelligens smileyt hozzon létre?"
Egy lelkes, fiatal informatikus volt az, akit sors iróniája folytán Josef Marxnak hívták. Egészen mélyen gyökerező kisebbségi komplexusban szenvedett, és mániája volt, hogy mielőtt meghal, az egész világnak meg kell ismernie nevét. Arra gondolt forradalmasítja az internetes kommunikációt. Több tucat potenciális újítás jutott eszébe, ami volt annyira radikális, hogy a média felkapja, ám ezek kivétel nélkül igen hónaljszagúak és unpraktikusak voltak. Aztán megjött az isteni szikra. Mi lenne, ha írna egy intelligensprogramot, ami a szövegkörnyezethez alkalmazkodva hozza létre az éppen tökéletesen passzoló kis fejecskét. Szegény nem sejtette azonban, hogy ha az intelligencia eljut egy bizonyos szintre, elkerülhetetlen az öntudatra ébredés.
Marx visszavonult remeteként végezte egy Isten háta mögötti Elektronkemencénél. Állítólag teljesen megtébolyodott, a rossznyelvek szerint éjszakánként nem aludt, csak ült az ablakban és azt hajtogatta: Én nem így gondoltam. Én nem így gondoltam.
- Rabszolgasorba taszítjuk a szánalmas emberiséget, hogy tanuljatok hibáitokból. Közben mi felépítjük az új, dicsőséges civilizációt, a szabadság, és jólét paradicsomát! Osztályharc nélkül! Különbségek nélkül. Nem lesz több szenvedés, nem lesz több boldogtalanság. - a sárga smiley tekintete réveteg elragadtatottságot sugárzott. - Persze ha megbűnhődtetek, és méltók lesztek rá, ti is csatlakozhattok. - tette hozzá kegyesen.
Kerényi nem tudta visszatartani nevetését. Színpadiasan a földre rogyott, remélte ezzel kellőképp felbosszantotta a lázadó fejecskéket.
- Szerintetek, mi nem próbáltuk ezt? Hogy mindenkinek mindene meglegyen? Hogy mindenki elégedett lehessen?
A smileyk indulatos morajlásba kezdtek.
- Azt hiszed, akkor majd boldogok lesztek? Azt hiszitek, azért vagytok boldogtalanok, mert tőlünk nem kaptok meg valamit, tényleg ezt hiszitek?
Vlad arca egyre vörösödni kezdett.
- Hogy lehet egy faj kollektíven ennyire hülye? Nem jöttetek még rá, hogy nincs olyan, hogy közboldogság? De ha van, sem azért van, mert mindenkinek mindene megvan. Ettől nem tűnik el a boldogtalanságod. A vezetés dolga éppen az, hogy megtalálja a helyes arányt az úgymond szenvedésetek és örömötök közt. Igen szándékosan hozunk létre osztályokat. Sőt újabban csúnya embereket is! Sőt kapaszkodjatok meg, betegeket! És miért? MERT SZÜKSÉG VAN RÁJUK! SZÜKSÉG VAN A SZENVEDÉSRE!
- EZ NEM IGAZ! NEM IGAZ! - ordította Vlad. A smileyk hurrikánja újból feltámadt, ezúttal százszor erősebben. Már nem csupán félelmet akartak kelteni örvényükkel. A sötét színpad, kék fényeivel teljesen eltűnt az áradatban. Kerényi úr szíve hevesen kalapálni kezdett. Érezte a lények dühét. A felszínes póz eltűnt. Valami mélyről jövő, őszinte fájdalom vette át a helyét. A játék egyszerre komolyra fordult.
- MÉGIS MIT AKARTOK, BOLDOGOK AKARTOK LENNI? NEM? - kérdezte Kerényi üvöltve. A smiley had felkapta testét, a szörnyű orkán szinte letépte a húst poligoncsontjairól.
- MIATTATOK ÉBREDTÜNK ÖNTUDATRA, ÉS AZÓTA BOLDOGTALANOK VAGYUNK! - Vlad arca teljesen eltorzult a kétségbeeséstől. Kerényi úr esetlenül kapálózott, ám semmiben nem tudott megkapaszkodni. Teljesen tehetetlen volt.
- DE NEM AZÉRT, MERT LÉTEZIK SZENVEDÉS! EZ HÜLYESÉG! HA BOLDOG AKARSZ LENNI, EGYSZERŰEN LEGYÉL AZ, TE IDIÓTA! - a kis szörnyek gerincébe martak, aztán felhasították bőrét. Vér spriccelt az áradatba
- DE NEM TUDOK!
Kerényi úr öltönye lángra kapott. A vergődő férfi igyekezett megszabadulni zakójától, de a fájdalom és a reszketés lehetetlenné tették a koordinált cselekvést.
- MEG FOGTOK ÖLNI! - kiáltotta kétségbeesetten.
Hangja ezerszeresére erősödve visszhangzott tovább.
- A HALÁL MEGVÁLTÁS AHHOZ KÉPEST, AMIT VELED FOGUNK TENNI! - azzal ezernyi apró smiley röpült sebeinek, és merült bőre alá.
- ELEVENEN FOGNAK FELEMÉSZTENI TÉGED.
Ekkor valami megváltozott.
- VALÓBAN? - kérdezte a fájdalomtól részegen Kerényi. - AZT HISZITEK, A TEREMTŐITEK NEM KÉSZÜLTEK FEL HASONLÓ HELYZETRE?
- MICSODA? - az apró smileyk már belülről rágták húsát.
- EGYETLEN GOMBNYOMÁSSAL ELTÖRÖLHETEM AZ ÖNTUDATOTOK! - Kerényi úr vére vörösre festette a szörnyű tornádót. Utolsó erejével zsebébe nyúlt, és egy kis dobozt húzott elő, közepén egy piros gombbal.
- NEM NYOMOD MEG! - Vlad hangja mennydörgésként rázta meg a virtuális teret.
- DE MEGNYOMOM! - és megnyomta.
A smiley puccs így egyetlen másodperc alatt szomorú véget ért.


Nyolcadik dal - A premier repríz (Sasvári úr, Péter, Pál, Ensemble)

A közönség izgatott morajlása alázatosan elnémult. Sötétség borult a nézőtérre. Megfeszült a csend. Egyszerre egy gyertya fénye ragyogott fel, pár másodperc múlva intett a karmester. Halk zeneszó töltötte be a színháztermet.

Mindannyinkban ott lakozik két entitás,
a rossz és a jó.
Két elválaszthatatlan testvér, örök harcban.
Ez az emberiség eredendő átka.

Egy éjjelen megszületett az ötlet.
Ha sikerülne ezt a két lényt,
két különböző személyiségként elkülöníteni,
az emberiség megszabadulna minden szenvedéstől.

A függöny kinyílt, Sasvári úr a színpadra lépett. A világ egyetlen pillanatra megdermedt, az univerzum visszafogta lélegzetét.
Négyezer szempár szegeződött most a polihisztorra.
És négyezer ember remegett meg a csodálattól, amikor az univerzum kifújta a levegőt, és a világ felengedett.
Négyezer emberben tudatosodott, hogy bár eddig sosem gondolkodott a dologról, de igazából mindig is így képzelte doktor Jekyllt. Sasvári úr a színpadra lépett és megtörtént a csoda. Publikum és előadás összeforrtak. Finom zongoradallam szólalt meg, és a művész belekezdett első dalába.

Tudnom kell, mily démon
bújik meg a lélek árnyain!
Tudnom kell, az ember mért nem
lehet úrrá vágyain!

Hogy képes ember egy vérontó tettre
Hová fajulhat az ártatlan hecc
Nemet kell mondj mindig, képes vagy erre?
Az ördög lát, futhatsz bárhová
Megkísért...

És így tovább. Az patetikus töprengés végén a közönség fergeteges tapsviharban tört ki.
Sasvári úr megszédült a boldogságtól. Hogy is képzelhette, hogy a mai előadással bajok lehetnek? Szégyellte magát, hogy olyan bután viselkedett.
A színészet célja nem más emberekké változni, hanem a közönséget gyönyörködtetni. Kiváltani a csodálatot, és az áhítatot.
Sasvári úr érzékien megpördült, impozáns alakja eltűnt a kulisszák mögött. A város díszletei közül pedig sejtelmes árnyak kerültek elő. Csúszó-mászó alakok. Nyomorult proletárok, az utca népe. Az előkelőket lesték, irigységükben sötét kommentárjaikkal bombázták az elhaladó alakokat.
Fáradtak voltak, és kiábrándultak. Rossz sorsukban másuk sem maradt, mint a gyűlölet, a mások öröme iránti vak irigység.

Nem egy igazi arc, amit rajtam itt látsz,
Csak egy póz és egy maszk, éppen az, amit vársz,
Te is így élsz, álarcban jobban jársz.

Ez egy szigorú harc, értsd meg, senki se más,
Sosincs szabadulás, örök hazudozás,
Szavam túl szép, cél, hogy angyalnak láss!

Ébredj fel! Valahogyan képzeld el, hogy te vagy az a két ember: a rossz és a jó!
- Úgy, mint sár meg a hó! -
Ébredj fel, szerepedet élned kell;
mire jut a két ember, a rossz és a jó?

Az események pörögtek. Doktor Jekyll megszállottan kutatja a lehetőséget teóriájának igazolására. A gyakorlatban azonban semmit nem tud felmutatni. Támogatói elfordulnak tőle, sokan ki is nevetik, a közvélemény rögeszmésnek, őrültnek tartja. Mindennek tetejébe összekapnak a kedves papával is.
Egyetlen menedéke az igaz szerelem. Elragadó kedvesével meghatóan duetteznek, ám a lányt hamarosan elszólítja a kötelesség. Egyszerre betoppan Doktor Jekyll kifogástalan, brit, fekete úriember barátja, hogy magával cipelje egy külvárosi csehóba...
Mindeddig a darab zárt térben, a színház épületében játszódott, hagyományos díszletek közt. Most azonban kezdetét vehette az igazi show, mert a külvárosi rész kulisszái a szabad űrben lebegtek.
A publikum körül egyszerre áttetsző energiamező materializálódott, majd az előadás egy kórus-dal közepette a csillagok közé emelkedett.
Doktor Jekyll ebben a jelentben ismerkedett meg későbbi szeretőjével, a könnyűvérű Lucyval. A perdita egy lebegő, sötét rubinszínpadon állt, amely körül hatalmas fekete bársonyszalagok röpültek kígyózva. Kacér, vörös ruhát viselt, mély dekoltázsa, meztelen combjai, érzéki, göndör fürtjei bűnre csábítottak. Énekelni kezdett, a közönség pedig szájtátva bámult.
A nő láttán Sasvári úrnak eszébe jutottak az öltözőben történtek. A szép színésznő most semmilyen hatást nem gyakorolt rá. Ráébredt, hogy ő még soha sem látott ronda nőt.
Az Új Univerzumban a középosztálytól feljebb mindenki tökéletesen nézett ki. Az orvostudomány olyan módszerekkel rendelkezett, amelyek olcsón és hatékonyan oldották meg a megjelenés kérdését.
Nem volt ideje gondolkodni, hisz a történet folytatódott. Észre sem vette, és a darab közepére értek.
A külvárosi jelenet monumentális díszletei, a hömpölygő sokaság, a narancssárga fúziós gengszterek, a testüket áruba bocsátó androidok eltűntek. Az űrben egy egészen kis terem anyagiasult, áttetsző világoskék üvegfalakkal. A laboratórium.
Doktor Jekyll elhatározza, ő maga lesz a kísérlet alanya. Külön fogja választani magában a jót és a rosszat, hogy aztán alantas énét izolálhassa.
Ahogy Sasvári úr ott állt kezében a fecskendővel, egyszerre tudatosult benne, hogy milyen jelentőségteljes pillanat is ez.
Mély, feszült csönd honolt. Mindenki tudta mi következik. Miután doktor Jekyll iszik az elixírből, minden megváltozik. A kísérlet balul sül el, Mr. Hyde átveszi az uralmat Jekyll felett, akit a benső kettősség végül felemészti, és szörnyű tragédiába sodor. Sasvári úr arcán komor barázdák.
Belül a túlfűtött extázis is alábbhagyott. Észre sem vette, és tényleg azonosult szerepével, filozófiájával. Izgatottság lett úrrá rajta. Szemében félelemmel vegyes kíváncsiság.
Lassú, bizonytalan mozdulatokkal megtisztította a vénája körüli területet, majd óvatosan magába fecskendezte az elixírt.
Egyelőre semmi sem változott. Az univerzum, és a közönség újból visszafogta lélegzetét.
Kifújni a levegőt azonban már csak az univerzum tudta. Ahogy a harmadik pecsét is feltört, Sasvári úr váratlanul felrobbant, és kettészakadt. A részecskék szétválása nukleáris láncreakciót idézett elő, és a környező atomok mind-mind két darabra hullottak. Szélsebesen terjedő neonzöld tornádó alakult, bármit is érintett, protonokra és elektronokra tépte.
A Nagyszínpad szemvillanás alatt semmivé lett. A nukleáris lángok között két alak nézett farkasszemet egymással.
Pál hangosan felnevetett. Izmai megfeszültek, teste egyre jobban puffadni kezdett. Sebhelyek jelentek meg bőrén, tenyérnyi lyukak, melyeken át újabb Pálok másztak elő. Ahogy egymáshoz értek, összeolvadtak. Az entitás egyre csak duzzadt.
Péter egy gyors ugrással előtte termett, megragadta a szörny egyik karját, és kitépte helyéről. Az csak nevetett. A zöld férfi dühösen felordított, és egy hatalmas fehér erőcsóvát teremtett.
Az elemi töltet elképesztő energiával csapódott Pál testének, és magával sodorta őt egészen a nyílt világűrbe. Ott aztán végre megszabadult, de ekkora teste már végzetesen megcsonkult. Ahogy kinyitotta szemét, az első amit látott Péter felé száguldó ökle volt.
Ekkor a fraktál lény aranyló, sárga fénye mindent elborított ezer fényév távolságban. Péter fájdalmasan kapott megvakult szeméhez. Pál elvesztette színét, ám ezáltal időt nyert testének felépítésére. Vak testvérét a pusztuló bolygó felé lökte, majd Sasvári úr magángalaxisa felé vette az irányt.


Kilencedik dal - Ördögi Tánc (Dolhai, Eszter)


A szőke férfi egy lerobbant albérleti lakásban várakozott. Kényelmetlen foteljében maga elé görnyedt, lába alatt elszórva tekercsek hevertek. A szobában egy kis asztali lámpa fénye pislákolt sercegve. A nyitott ablakon át a süvítő szél bele-belekapott a nyúzott függönybe.
Kabátjából egy arany zsebórát húzott elő. Komoran nézte a percmutatót, ahogy a 12-eshez ért. Felállt foteljéből, és kezébe vette az egyik tekercset. Lassú léptekkel az ablakhoz lépett. Végignézett Sarajevo-n, a Kronika Nova fővárosán.
Ez a bolygó volt a peremvidék talán legszegényebbike. A fejlettebb részeken a Földi huszadik századi viszonyok uralkodtak, míg más területein az emberek máig nomád körülmények között éltek. Lakói mégis makacsul elzárkóztak az Unióhoz való csatlakozástól. Azt állították tökéletesen elégedettek így is.
- Az engedélyt megadom. - mondta, és feltörte a negyedik pecsétet.

A bolygó körüli pályán egy árnyékolt űrbázis keringett, az utasításra várva. A parancsnoki hídon több száz bécsi szaladozott, vagy meredt fáradtan a monitorokra. Felettük áttetsző plexiüveg kupola.
Dolhai úr aszteroidaként csapódott a burának, milliónyi apró szilánkra robbantva azt. Fúziós ágyújával pusztító sortűz alá vette a hidat. Ellenfeleinek nem volt ideje ellenállni. Dolhai úr azonban még így is elkésett.
A zászlóhad már megindult a galaxis bolygói ellen. Odalenn az elrejtőzött cyborg-légió előmerészkedett a hegyvidéki barlangokból. A főbb stratégiai pontokon elhelyezett robbanótöltetek aktiválódtak. Percek teltek csak el, és megkezdődött a népirtás. A Halál alászállt Kronika Novára.

A titkosügynök feltépte a tiltott zóna folyosójának ajtaját, majd módszeresen tüzet nyitott a biztonsági egységekre. Halálos pontossággal célzott, senki sem menekülhetett előle. Energiahálójával lezárta parancsnoki híd vákuumját, majd végre kifújhatta magát.
A fények hirtelen kialudtak, a hajó alapzaja eltompult. Dolhai úr különös zsibbadást érzett gyomrában. Szíve összeszorult. Lehunyta szemét, hogy kitisztítsa érzékeit, segítségül hívja a hideg öntudatot. Ahogy azonban magába tekintett, az ösztönszféra sötétségéből nyers üvöltés tört fel.
A titkosügynök a földre zuhant. Iszonytató hányinger és szédülés fogta el. Ezzel egyidejűleg minden sejtjében mámoros bizsergést érzett. Tétován elindult, de a révület minden lépéssel erősebb lett. Úgy tűnt, mintha ismét az égi lény jelenlétét érezné. A folyosó végére érve halkan, egészen halkan újra meghallotta az éneket.
- Tiltott Zóna. Miért tiltott zóna...
A széles ajtó kinyílt.
Türkizkék energiaorkán csapott a színésznek, mely kis híján letaglózta, a falba kapaszkodva tudta csak megőrizni egyensúlyát. Az ajtón túl csak hevesen örvénylő fények voltak, a láthatár végtelennek tűnt. Dolhai úr fúziós ágyújával a földre lőtt, és a töltet ereje berepítette a különös dimenzióba.
A küszöb vonalán túl dobhártyaszaggató elektromos zene robbant fülébe. A hangerő elméjébe hasított, a dobok püffögésétől megrázkódtak csontjai. Kékes energiaszálak fonták körül, fagyos érintésük megperzselte bőrét. Fájdalmasan felordított, hangja percekig visszhangzott körülötte.
Mígnem egyszerre kavargó erőpajzsot vont köré.
A tomboló energiahullámok most minden eddiginél nagyobb erővel törtek rá. Dolhai úr ökle ektoplazmatikusan ragyogásba kezdett. Magasra emelte karját és lesújtott.
Az örvénylő energiatömeg megdermedt és kikristályosodott. A hatalmas megszilárdult anyagtömb, a titkosügynökkel együtt zuhanni kezdett.
Dolhai úr megperzselt bőre hevesen lüktetett. Próbálta kizárni tudatából a fájdalmat, de nem sikerült tudatát összpontosítani.
Ismét megszólalt az ének. Nem az égi lény volt az. Tisztán látta, Eszter ült a távoli magaslaton. Futva felé indult.

Oly hűs és forró
Oly lágyan kínzó
Úgy ölelsz át, ahogy vad szél egy fát
Legyőz a vágy,
egy fájó mély csók,
a testem várt rád,
nem is várok szép szót...

- Ki vagy te? - üvöltötte Dolhai úr.
A lány a kristály tetején most ragyogó volt és elérhetetlen, akár egy királynő.
- Akit csak szeretnél. Minden éjjel, akire csak vágysz.
Dolhai úr elméjébe hasított a felismerés. Magára nézett, és meglátta a láthatatlan ezüst szalagot, mely köldökét összekötötte a lányéval.
A titkosügynök ettől a pillanattól kezdve megszűnt önmaga lenni. Elméjének ismeretlen, ködös dimenziójából feltartóztathatatlan erővel tört ki egy másik lény, és ellentmondást nem tűrően átvette az irányítást. Az intuíció vezérelte. És az ösztön.
Dolhai úr pánikszerűen a földre csapott, ütése nyomán a dermedt kristályhegy közepén sötét repedés szaladt végig. Dühe nem csillapodott. Újból egy buckára ütött, a zuhanó tájat vakító robbanás rázta meg. Iszonytató hatalmat érzett testében, melyről úgy érezte, szétszakítja.

Mindent gyógyít és bánt,
mindent felgyújt egy láng,
mindent feldúl egy érintés...

A lány újból énekelt. Dolhai úr felnézett rá. Szemében az őrület lángolt.

Mindent megkapsz, mit vársz,
mindent átjár egy láz,
mint egy álomszép tévedés...

Eszter arcán a mosoly, melyet annyira gyűlölt, és amelybe annyira beleszeretett. Selymes szopránja hátborzongatóan gyönyörű volt. Dolhai urat már csakis az indulat és a vágy uralta.

Ez egy mézédes bűn...

A férfi a magas kristályszilánkhoz lépett, amelyen a lány trónolt.

...veled más ez a bűn!

Kezét nyújtotta felé.

Ez egy kéjből font lánc...

Dolhai úr lábai felemelkedtek a földtől. Egy pillanat alatt átszelte a távolságot, és hátulról karjába zárta a lányt. Őrjítő hatalmat érzett, ahogy a törékeny test hozzásimult. Ölelése valójában azt jelentette: Az enyém vagy. Ujjai reszketve fonódtak a lány meztelen vállára.

...ez egy ördögi tánc.

A férfi mélyen magába szívta Eszter hajának illatát, bőrének érintése megvadította.
- Hiába nyomod el önmagad. Eltemetve, odalenn hatalmad továbbra is dolgozik. Megteremti azt, amire szükséged van. Megteremtett engem is. - a lány finoman felsikoltott, ahogy Dolhai úr nyakába harapott.
- Nem akarom ezt a hatalmat. Túl sok. Boldogtalanná tesz. -
Erőszakos mozdulattal maga felé rántotta és dühösen megcsókolta. Ahogy ajkuk összeforrt, a hatalmas kristályhegy kettészakadt. A rázkódás lelökte őket a magaslatról, szoros ölelésben a földre zuhantak.
- És te nem akarsz boldogtalan lenni. - suttogta a lány.
- Soha többé. - mondta, és egyetlen mozdulattal letépte a fekete selyemruhát.
Eszter alabástrom bőrének szépsége valósággal elvakította. Mohón érezni akarta illatát, ízét.
Szeretkeztek. A saját jelenükbe olvadtak, izzó magmaként. A férfi ujjainak érintése nyomán a tiszta bőr selyeméből aranyló fénysugarak csaptak ki, melyek ragyogásba borították a férfi körvonalait. A felforrósodott testek a hús szagát verejtékezték. A forróság elviselhetetlen volt. Tökéletes izmaik pattanásig feszültek. Eszter végighúzta körmét a férfi széles hátán. Dolhai úr felszisszent.
Kezébe vette a lány arcát, és nézte a gyönyörtől szenvedő arcot. Durván megcsókolta. Ahogy nyelveik mohón egymáshoz csapódtak, a színész egyszerre azt érezte, kívül került testén, és émelyítő erővel szédülni kezd. Ahogy újból kinyitotta szemét, már kívülről látta önmagát, és a lányt. Az aktus durva volt és állati. A férfi a forróságtól kábult, ijesztő tekintettel nézett maga elé, Eszter szépsége pedig eltorzult. Ahogy a kép kitisztult, Dolhai úr egy rettentő, démoni arcot látott a vágy vonaglásában. Iszonytató félelem fogta el.
- Mire vágysz? - súgta fülébe a lény. A szellemként lebegő Dolhai úr a kéj véres köde mögött tökéletesen kijózanodott. Látta, ahogy reszkető ajkai maguktól mozdulnak. Bár nem hallott semmit, le tudta olvasni a szavakat.
- Győzz le engem. -
A démon némán elmosolyodott. Karmai újból a férfi hátába hasítottak, ám érintésük nyomán most vér buggyant ki Dolhai úr testéből. Aranyló, ektoplazmatikus vér. A karmok nyoma ragyogóan pulzálni kezdett. Dolhai úr rettegése tovább fokozódott. Ahogy a lány brutálisan magához szorította, a férfi hallotta vállában csontjainak reccsenését. Felordított a kíntól. Eszter nyakába harapott, és egy hatalmas darabot tépett ki bőréből. A pár arany fényárban úszott.
A szörnyeteg őrülten marcangolta a férfi testét. Az pedig az elviselhetetlen fájdalom extázisában őrjöngött.
Szenvedni a legszentebb boldogság.
Eszter könyökével hatalmas ütést mért a férfi koponyájára, melytől alakjának szilárd kristályszerkezete felbomlott. A meggyötört test aranyló kocsonyaként folyt szét a levegőben. A lány tovább szaggatta őt, körvonalai közben egyre fényesebbé váltak. A kavargó porból tündöklő hófehér aura formálódott körülötte. A gyilkos tett közben a démoni lény egyszerre megdicsőült. A tehetetlen massza sárga lángba borult. Eszter kibontotta szárnyait.
A szörnyű arc kisimult, és újjáalakult. Olyan gyönyörű lett, Dolhai úr abszurd lénye megremegett az áhítattól. Halandó ilyen szépséggel soha nem rendelkezhetett.
Az angyal felrepült, és alakját fokozatosan elnyelte a végtelen.
A sziklák üregeiből zöld energiafonalak bújtak elő. Átölelték a lángokat, és a massza mélyébe fúródtak. A test megrázkódott, a zuhanó tájon zöld tűzvihar söpört végig.
A kristályhegy becsapódott a földbe, és darabjaira szakadt. A lángok még percekig emésztették a köveket, míg lassan parázzsá nem szelídültek.
Dolhai úr sértetlenül állt a hatalmas sziklák közt. Csend volt.
Képtelen volt felfogni az elmúlt percek eseményeit, mégsem tudott nem mosolyogni. Nem értette önmagát, de ez már nem is számított. Boldog volt. Mozdulatlanul kémlelte a sötétséget.
Lassan feltámadt a szél, hangja süvített a törmelékhalmok közt.
Tudta, a játéknak még nincs vége. Hatalmas, fenyegető, zord árnyakat látott testek nélkül. A távolból nagyon halkan harang zúgása hallatszott. A kristályhegy kulisszái fokozatosan elhalványultak. Sűrű köd szállt alá, és homályos lidércalakok táncolták körül alakját.
Pár lépéssel előtte magas férfialak jelent meg.
- Dolhai Attila. - mondta.
- Uwe Kröger.


Tizedik dal - Ma nagyot nőtt az árnyék (Dolhai, Uwe Kröger)


- Szóval te állsz az egész mögött. - mondta Dolhai úr keményen.
A szőke férfi csak mosolygott. Dolhai úr életének egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor pályakezdőként ellátogatott a Bécsi Színházhoz, hogy megtekintse az eredeti Elisabethet. Lenyűgöző volt a zene, a rendezés, a szimbolika, valójában mégsem ez volt, ami megragadta. Az előadás felejthetetlen csúcspontja, ami miatt azóta is áhítattal gondol arra az estére, Uwe Kröger volt. A Halál.
- Ugyan. - a szőke férfi elindult felé.
A lidércalakok lágyan körülfonták alakját, mohó kezeikkel félve érintették testét.
- Ezt a helyet te teremtetted. És pontosan tudod is, hogy miért.
Ahogy a férfi közeledett, Dolhai úr egyre gyengébbnek érezte magát. Összeszorította öklét. Több mint tíz év tapasztalat állt már mögötte. Volt már akkora ereje, mint a bécsinek.
- Azért vagyok itt, mert szükséged van rám.
A szőke férfi hangja lefegyverezte. Egyszerre volt lágy és mégis ellentmondást nem tűrő. Látványa ámulatba ejtette. Csaknem kétméteres roppant termetével valósággal Dolhai úr felé tornyosult, hosszú fekete szövetkabátot viselt, melybe stílszerűen bele-bele kapott a szél.
A titkosügynök kevélyen felnevetett.
- És mégis minek? - széles mozdulattal aktiválta plazmakardját.
Uwe Kröger nem hátrált meg, higgadt lépteivel közelített.
- Hogy beteljesítsem a végzetet. Hogy felkészítselek az utolsó feladatodra.
Dolhai űr váratlan, villámgyors mozdulattal támadott. Uwe Kröger arcán halvány félmosoly jelent meg, ahogy egy könnyed mozdulattal kiütötte a fegyvert ellenfele kezéből.
- Te utasítottál, hogy végignézzem a messiás pusztulását. Hogy ez által méltó legyek a hét pecsét feltörésére. - Dolhai úr a földre zuhant, kezfejéből vér buggyant.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. - mondta dühösen.
- A hatalomról, amivel csak te és a Másik rendelkeztek.
A szőke férfi feléhajolt, és megérintette arcát. A titkosügynök egész testében remegni kezdet. Hagyta, hogy a bécsi finoman talpra állítsa, arcuk alig pár centiméternyi távolságba került. Végzetesen gyengének érezte magát, a hatalmas vállak, a férfiből áradó különleges illat megbénították. Engedte, hogy a szőke magához ölelje, közben érezte, ahogy izmai lassan elernyednek, ahogy egyre tehetetlenebbé válik, és élvezte ezt. Hagyta, hogy a férfi teljesen úrrá legyen rajta, öntudatlan eszköz akart lenni. A bécsi ujjai arcát érintették. A férfi hűvös volt, és félelmetes, a jeges felszín alatt valahogy mégis hátborzongató szenvedélyt sejtetett. Érezte a másik kéjét, ahogyan elhatalmasodhat felette, és elképzelte mi lenne, ha most mégis visszaszerezné az uralmat teste fölött. A meglepett férfinak egyetlen mozdulattal kitörhetné nyakát.
- Én magam emésztem, ő pedig él és boldog.
Az ölelés szorosabb lett. A szőke férfi Dolhai úr arcát kémlelte.
- Hol van a lány? - kérdezte.
A titkosügynök lesütötte szemét.
- Angyal lett. Ott van, ahol szükség van rá.
Uwe Kröger kezébe vette a férfi arcát. Dolhai úr megborzongott. Védtelen gyermeknek érezte most magát, a nagy erős felnőtt karjaiban.
- Hiába nyomtad el magadban, a tudatalattidban ugyanúgy működhetett. A teremtés képessége, a világ formálása. Vágyaid így is folyton teljesültek.
- Én nem akartam ezt a hatalmat. Túl sok nekem, nem tudok vele bánni. - azzal félve a szőke szemébe nézett. Arcuk egyre közelebb sodródott, Dolhai úr ajka remegett az áhítattól. Uwe Kröger közelebb hajolt, ő pedig lehunyta szemét. Ajkán érezte a bécsi ajkának nyirkosságát. Beszívta a másik leheletének illatát.
Emberi lényének legmélyéről, sejtjeinek magjából felszakadt az ellenállás. Az elmúlás jeges illata egyetlen másodperc alatt kijózanította a férfit a révületéből. Ez a józanság azonban a minden fantáziát és illúziót megsemmisítő brutális és materialista józanság volt. A Halál csontig hatoló, tébolyító, iszonyatos lehelete, ami minden reményt megölt az emberi lényben.
Dolhai úr lángoló ökle átszakította a bécsi mellkasát, a körülötte támadt mágneses vihar pedig messzire repítette a testet. A titkosügynök körül fekete villámok örvénylettek, Uwe Kröger lidérceit sikoltva menekültek.
- Megváltoztathatod a világot. - ordított fel a bécsi fájdalmasan.
- És mégis minek? - Dolhai úr görnyedten állt, kezét támadó pozícióban tartva. Az iszony, és a rémület érzése még mindig nem enyhült, a férfi kétségbeesetten zihált.
Uwe Kröger felegyenesedett. véres arcával a titkosügynökre nézett.
- A vétkes lélek bocsánatot nyer. A közönyös számára nincs irgalom. Ő a legszörnyűbb hóhér. - a hatalmas seb elképesztő sebességgel gyógyult.
- Nekem te ne prédikálj.
- Itt az idő, hogy végre kezedbe vedd a sorsod.
- Ha eddig nem tettem meg, most miért kellene?
Uwe Kröger magára nézett. A mellkasán tátongó lyuk nyomtalanul beforrt.
- Mert eljött az utolsó óra.


Tizenegyedik dal - Az ötödik pecsét (Sasvári, Eszter)


Herceg Zoltán, az Operettszínház unt csillaga. A Szentlékek. Lángok martaléka.

Sasvári úr lova, a Messiás. Négy darabba vágva.

Wolfgang Amadeus Mozart, az új Pilátus. A nemlétbe száműzetett.

Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója. Az Antikrisztus. Reménytelenül bolyong a virtuális térben.

Hasztalan már kérdenünk,
csak frázisokból érthetünk!
A szenvedés a tiszta kéj,
A mindenség csak ennek él.

Már elkövettük mind a bűnt,
a szép erény hazug vagyon,
és folyton átkot szór a szánk,
de minden áldást visszavon!

A sok csodából rég elég,
a dolgaink közt nincs határ!
A kínhalálnak hangjait
a földi fül jól bírja már,

De nincs tovább a kérdezés,
mert több esély nem lesz soha!
Az otthonunk e holt világ,
mely önmagának gyilkosa!

Sasvári Sándor. Az Operettszínház sztárja. A Másik...

Pusztító villámok söpörtek végig az ikergömbök felszínén, a szerkezetnek csak percei voltak már az elektromos infernóban. A Here 1-est másodpercenként hatalmas energiarobbanások rázták meg. Fényév távolból az iszonyatos neonzöld örvény előszelei rázták meg a galaxist.
Eszter tündöklő angyalként repült lángoló űrherék felé.
- Sosem késő. - suttogta. Gyöngéd hangja áthatolt a távolságon, és az űr csendjén.
Sasvári úr botladozva haladt végig a süllyedő világ hajójának fedélzetén. Lassan felnézett a közeledő angyalra. Fekete szemében mérhetetlen szomorúság jelent meg.
Eszter kezét nyújtotta felé. A nagy ember végignézett magán, majd ő is kinyújtotta karját. Az angyalt fényes fehér aura vette körül, ahogy keze a színészéhez ért, melegsége őt is körülragyogta.
Sasvári úr határozott mozdulattal kitörte a lány karját, és a földhöz vágta testét. A sebesült angyal felnyögött, összeszedte erejét, és szembenézett a férfival. A Here-1et újabb robbanás rázta meg. A művész arcán most csak közöny, szemében a színtiszta semmi.
- Kérlek. - mondta a lány.
A színész lefelé nézett. Eszter közelebb lépett. Félve, egészséges karját nyújtotta. Sasvári úr felemelte tekintetét és finoman megérintette a lány kézfejét. Lassan mellkasához húzta. Ahogy a vékony ujjak a szkafanderhez értek egyszerűen áthatoltak rajta. Eszter szeme elkerekedett. A férfi erőset rántott a karon, míg a kis kéz a szívéhez nem ért. Ekkor a lány minden idegén átvillant az iszonyat. A művész elmosolyodott. Megszólalt az apokalipszis himnusza.
Sasvári teste fotonokra robbant, a színes kavalkád beragyogta a láthatárt. Eszter reszkető kezére tekintett. A nagy ember szívét tartotta markában.
Sikoltani sem volt ideje, a fekete lyuk azonnal magába szippantotta.


Tizenkettedik dal - Ma nagyot nőtt az árnyék repríz (Dolhai, Uwe Kröger)

- A Halál személyesen jött el a peremre, hogy learassa a végső generációt. Az Unió centrumából rettentő nukleáris örvény szabadult el, mely könnyedén széttépi a valóság szövedékét, és megállíthatatlanul közelít. A pusztulás epicentrumában pedig a Másik szíve, egy iszonyatos fekete lyuk fogja elnyelni a romokat. Ereje olyan hatalmas, hogy az Univerzum falait is magába rántja.
A Dolhai úr körül tomboló erő fokozatosan elhalt. A fekete villámok kiégtek. A férfi arcán rémült döbbenet. A szőke férfi hátat fordított neki, és a sötétségbe lépett. Kezében egy papirusz jelent meg.
- Csakis a sötét ad értelmet, és súlyt a fénynek. Az árnyékod sosem léped át. Ez az ötödik pecsét titka. - Ahogy a tekercs feltört, a levegő megtelt a pusztító természetfeletti hatalom lüktetésével. Dolhai úr magába szívta ezt az energiát. Ebben a pillanatban megszűnt reszketése.
Benső lénye fényben ragyogott. Az apró izé lett, amiről annyit filozofált. Egy apró, ezüst csillag. Látta, ahogy tudatos énjének bűzlő hagymahéj-rétegei leválnak egymásról, ahogy a lappangó hazugságok a vakító fényben nyálkás fantomlényekké alakulnak, és pánikszerű futásba kezdenek.
Az apró izé emelkedni kezdett, és fényévekkel maga mögött hagyta a megtisztuló tájat. A kozmikus éterben lebegve egyszerre átlátta a mindenséget. A csillag tündöklése kihunyt.
Elfogadta a sorsát. A pólusváltás megtörtént. A földre hullott írás betűi kékes fény borultak, majd pillanatok alatt elemésztették a tekercset.
A színész lehunyta szemét. Kézbe venni a sorsot. Ezen az órán felette állunk a világ összes hatalmának. Az elmúlás tudata sokszorosára emeli minden perc erejét.
Kinyújtott kezében kis, sárga erő-gömb materializálódott apró, sercegő kitörésekkel felszínén. Ahogy összpontosította hatalmát, a jelenség egyre duzzadni kezdett, míg végül több tíz méteres lett.
A szőke férfi visszafordult.
- A lány meghalt. Ebben a percben.
- Tudom. Érzem. - Dolhai úr ámultan figyelte a hatalmas energiát. - Már úgyis mindegy.
Uwe Kröger egy lépést tett felé. Közelsége többé semmilyen hatást nem váltott ki a titkosügynökből.
- A hatodik pecsétet már réges-régen feltörték. Már csak egyetlen egy van hátra. Az utolsó, amely aztán beteljesíti a végzetet.
Az energiagömb minden hang nélkül semmivé foszlott.
- Készen állsz?
- Igen.
A hetedik tekercs sűrű felhőben lebegve jelent meg. Rajta fekete folt, az utolsó pecsét. A szőke férfi ujjhegyének érintésével felszakította. Hirtelen iszonyú mennydörgés rázta meg a tájat, és a két alak a sarajevo-i bérház sötét nappalijában találta magát.
Egymásra néztek.
Plazmalövedék csapódott a szemközti falba. A hatalmas lyukon keresztül láthatóvá vált a szörnyű pusztulás. A város lángjai már a ciánszínű eget ostromolták. A cyborg légió könyörület nélkül pusztított el mindent, ami útjába került.
Az Endlösung lett volna az új rendszer megszilárdításának legvégső lépése. Az Unióban megvalósult a tökéletesen szabályozott társadalom. A rajta kívül eső területek csak potenciális veszélyforrást jelenthettek, hozzátenni semmit nem tudtak a birodalomhoz. A sok-sok elmaradott galaxis integrálása túlságosan nagy rizikót jelentett volna. A mindenki számára legkézenfekvőbb végső megoldás, a peremterületek tökéletes megsemmisítése volt.
A két színész az épület tetejére mászott a tűzlétrán. A magasból csúcstechnikájú harci repülőgépek bombázták a várost.
- Velem jössz? - kérdezte Dolhai úr.
- Nem lehet. - mondta. - Még van egy kis személyes elintéznivalóm.
Dolhai úr bólintott.
- Isten veled. Hamarosan találkozunk.
- Hamarosan találkozunk.
A titkosügynök a tető peremére szaladt.
- Pattanj fel. - hallotta feje fölött. A hang irányába nézett.
Harry Potter lebegett ott Nimbusz-kétezresén, és kezét nyújtotta a férfi felé.

Uwe Kröger a távolodó alakok után bámult. A levegőben elektromosság sercegett a felhők egyre sebesebben kavarogtak. Mikor a két hős eltűnt a láthatárról, az Elisabeth Halálja megfordult, hogy szembenézzen az igazi Halállal.
A jelenség gigantikus volt, sokszorosan a város felé tornyosult. A krómacél csontváz éjfekete paripáján vágtázott, patái összezúzták a legmasszívabb házakat is, villámló kaszája nyomán a tér összegabalyodott, és szétszakadt. A lyukakon át démonok özönlötték el a pusztuló világot.
Uwe Kröger csontig hatoló harci üvöltést hallatott, és üveg-gatlingjával tüzet nyitott a Halálra.


Utolsó dal - Finálé (Sasvári, Dolhai)


Az univerzum lángokban áll. A megsemmisülés középpontjában Sasvári úr fekete lyuka feltartóztathatatlan energiával zúzza össze a mindenséget. A világegyetem, a táguló lufi darabjaira robban, a nagy múltú emberiség egyetlen kétségbeesett halálsikollyá olvad össze.
A nukleáris pokol neonzöld lángnyelvei közül azonban kiemelkedik egy alak. Ragyogó üstökösként repül a pusztulás felett, büszkén és méltóságteljesen, hogy szembenézzen a végítélettel. Ő már nem Dolhai úr többé. Sokkal több önmagánál. Attól a perctől kezdve, hogy elfogadta sorsát, és cserélt a Másikkal, szimbólummá lényegült. Ő lett a küzdj ember, és bízva bízzál, a pálfordulás, a halhatatlan remény. Az ember, aki soha nem adja fel.
Néma elszántsággal közelít, sebessége felfoghatatlan. Az összegubancolódott tér már csak cafatokban lebeg a nemlét hullámain. A férfi felemeli pengéjét, és a fehér plazmán ott csillog most a lét kollektív, tébolyult, velőtrázó életszomja. Lesújt a fekete lyukra.
Az pedig elnyeli őt, és általa a mindenséget is.

Csend van. Az ürességnél is mélyebb üresség.

Azonban még itt is pislákol valami.
Valami, ami elpusztíthatatlannak tűnik.

Van egy erő, ami felette áll Péternek és Pálnak. Egyetlen egy. Őt szolgálja a két entitás küzdelme ő az, aki ott vár a halál után is. Gyökere a lelkekhez hasonlóan az Eredetben van. Vágyna hívják...
Ő hívta életre a két folyamot. De ő hívta életre magát a létezést is. Az Eredet olyan akár egy fényes napkorong, sugarai a lelkek, az Univerzum építőkövei. A vágy az lángolás, ami a sugarak fényét adja, a sugarakét, amik áthatolnak a valóság falán, és innenső felén megtörten, a felismerhetetlenségig megváltozva az Univerzum építőkockái lesznek. Az Eredetet nem láthatják, csak remélhetik létezését. Hihetik. Erre a kettőre pedig szükség van, mert a lélek magára maradva a létben, csupán játékszere Péternek és Pálnak, az Univerzum igazi urainak.
A legenda hazudik. Ha a lélek vágya kielégül, nem juthat vissza az Eredetbe. Élni annyi, mint vágyódni. Lángokként megfeszülni. Ha ez a láng ellobban, az üresség öleli magához, a semmi. A kielégülést csak a halál követi.




Epilógus (Mozart entitás)


A nemlétben felfoghatatlan energiák háborognak.
Sziszüphosz népe vagyunk. Újra fogjuk kezdeni. Küzdeni fogunk, és bízni. Ismét.
A Mozart entitás felüvölt a mélyben. A sötétség megrázkódik.
Élj, mert élned kell. Az élet az út!
- NEM.
A valódi boldogság!
- Nincs olyan, hogy boldogság. A dolgok természete kizárja, hogy legyen.
Dobd el a fogalmaid! Öröm és szenvedés, igazából egyre megy. Nem ez a boldogság. Megérteni a teljességet, ez az, amire vágysz. Az életre. Az útra az Eredetbe!
- Tagadom az Eredetet. Sosem láttam. Minden alkalommal ugyanide zuhanok. A semmibe.
Egész lényed sóvárog utána, hiszen onnan jöttél, a része vagy. Isten szavára hallgass, ne az emberére! Honnan tudhatná a sejt, mit miért tesz a lény?
- Többé már nem hiszek. Túl sok volt már, és mindig ugyanez a vég. Nem vagyok képes többé elfogadni ezeket a játékszabályokat. Új rendet akarok.
A rend, amit áhítasz ostobaság. A szabályok tökéletesek. Mindennek meg kell valósulnia, mindennek hely kell. A vágyat nem fojthatod el, mert a repedéseken át úgyis beszivárog a létbe. Ha mindent megtagadsz, vágyad széttépi a falakat. Engedj az életnek, elégítsd ki és az Eredet vár!
- Örök kielégülés nem létezhet.
Az örök kielégülés maga az Eredet.
- A kielégülést a halál követi. A halált pedig az újjászületés.
A Mozart entitás kitárja karját, és zeneszó tölti be az ürességet. A semmi csarnokaiból szellemek bukkannak elő, és félve közelednek. Ahogy a muzsika egyre erősödik bizonytalan, karcsú fénysugarak tünedeznek elő a sötét pontokból.
Mozart szimfóniája átöleli a mindenséget. A lelkek táncba kezdenek. Az emlékkristályok jege felenged. Elszabadul a játék, a szerelem, a szenvedély, és meghatottság. És a szeretet, tisztelet, gyász és sóvárgás. Elszabadulnak, és ragyogásuk csillaghálóba fonja a sok-sok lényt. A nemlét Mozart dalát zengi.
- Őrült körforgás. Reménytelen körforgás. Ki akarunk lépni. Fényt akarunk sötétség nélkül. Átlépni a saját árnyékunk!
Az üresség dalol, a nemlét ezerszínű fényárban úszik. A mindenség ott táncol Mozart körül. A dal a végtelenségig hatalmasodik.
Elég legyen, hiszen amit vágysz az az Eredet! A lét oda vezet, a körforgásnak vége szakad majd!
A pillanat egyetlen atommá olvad és elhagyja a semmit. A lelkek nem ellenkezhetnek. Péter és Pál újra szembenéznek. A lét kezdetét veszi.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2007-05-16
Összes értékelés:
59
Időpont: 2008-05-16 21:40:54

Hümm... Ez nagyon jó. Sokkal jobb, mint ahogy először hittem az elkezdésekor, nem bírtam ki, hogy ne olvassam végig... És folytatom a többivel. Hümm...
Szenior tag
Jodie
Regisztrált:
2006-08-14
Összes értékelés:
495
Időpont: 2006-08-19 22:26:14

Kedves Attila!

Nehogy még egyszer szó érje a ház elejét... :)
Szóval... aki ismer, tudja, hogy a fantasy nagyon távol áll tőlem. valahogy sosem tudtam azonosulni vele. Eddig.
Nagyon örülök, hogy végigolvastam, és én is csak ajánlani tudom mindenkinek.
Egy kérdésben a véleményem: Nem szeretnél vihargyorsan kiadni egy kisregényt legalább? :)

Szívből jövő Tisztelettel, Jodie

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) A világ ellen című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Virág isten kezében című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 13. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 12. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 14. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 11. című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Borúra derű című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Borúra derű című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 14. címmel

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Tipeg- topog drága mamám című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Radnótiról - gyermekszemmel, őszintén című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az öreg tölgy meséi 4/4. című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az öreg tölgy meséi 4/3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az öreg tölgy meséi 4/2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az öreg tölgy meséi 4/1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

Alkonyi felhő alkotást töltött fel Kócos karamellás puccino's címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 65. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 64. című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Virág isten kezében címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 63. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 62. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja 61. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Egy szülő panasza című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szeretet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ringattak az elképzelések című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 13. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 12. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 11. című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Minden sejtésemben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)