És Myro megteremtette a nőt. Nem az oldalbordájából, de húsából és véréből. Sűrű éjszakákon róla álmodott, a tökéletesről, amivel szükségszerűen felmagasztalta a hibát, a tévedést. Látta őt, mint ahogy a létezőt látta, karcsú, puha valóját és kedves állati lényét. Látta vad dühvel égve és rettegéstől hajtva, drága olvadón és elvékonyult keményen. De ez kit érdekel. Kellett oldala mellé, kellett kéznek, szónak, érzelemnek, ágynak, rokonnak és ködnek.

Megteremtette a nőt, magának, és Monomédnek nevezte el. Monoméd azontúl valóban létezett. Myronak létezett. Magával vitte a homályba, sötétségbe, a kiontott vérbe és házába, az elbukottba, családjába, az átkozottba. Régóta rajtuk a bélyeg, Isten bélyege? az emberek bélyege?, mert százados ősük kezet emelt a testvérére és annak vérével kente be arcát. Myro nemzettsége ősapjuk vallását űzte, az újat, az Istenhívót, az emberkérőt, mert azok elkergették maguktól. Joggal, félelemből és értelemből fakadóan. Myro nem emlékezhetett a régmúlt dolgokra, magányos volt, de most itt van neki Monoméd. Monoméd és Myro. Myro és Monoméd.

Hold istenanya gyengéden övezte udvarával nászukat. Boldog éj volt, pillanatnyi világos pillanat a beborult univerzumban. Pedig nem történt semmi, senkinek nem tűnt föl, hogy Myro önmagával szeretkezett percnyi extázisban, lihegő őrületben. Csupán saját sikolyait hallhatta, önmagát tapinthatta, a maga szemébe tekinthetett minden meghitt sóhajával. Keze lecsúszott Monoméd hátáról a derekára, csak dadogott.
- Te.
- Én. - nyögte Monoméd.
- Veled.
- Érettem. - szólt a válasz.

Myro ekkor rájött, nem egyek ők, azonosak. Monoméd és Myro ugyan az. Monoméd nem létezik, ha él Myro és Myro nem létezik, ha él Monoméd. Ez tán az átok, amivel a mindenség sújtotta a bűnös fiát? Nincs, ahonnan kitaszítsanak és nincs hová visszatérned.
Mérges, forró szél fújt az éjjel és magával hozta a szavannák fűszagú páráját. Myro könyökére támaszkodva kémlelt a messzeségbe. Néha hiénák foszforeszkáló szeme villant meg a fák és bokrok árnyai közt, kísérteties vihogásukkal ostromolták a feketeségbe zárt világot. Myro lassan belélegezte a hasogatóan fűszeres levegőt, amely szinte hűs tengervízként mosta át a zsigereit. Sója csípte a bőr alatt rejtegetett sebeket.

Selymes ujjak fonták rá magukat a vállára. Monoméd körbe lehelte a nyakát. Önmagunkért való gyengédség. Myro csak nézte a vég nélküli éjszakát. Nézte és próbálta beleérezni a másik jelenlétét. Azonban a teremtett nő szobor maradt, érzéki, kívánatos szobor, amely nem tudott megelevenedni a képzeletében. Monoméd még mindig önmagát simogatta. Myro megpróbált félig lehunyt szemébe nézni, de bénán hullt le ismét a földre pillantása.
- A Sátán is bemehet a templomba. - mondta Myro.
- Menjek veled? - kérdezte a nő.
- Nem megyek.
- Az Ég legyen veled! - súgta Monoméd. - Benépesítjük ezt a földet és majd gyermekeink gyermekei szétoszlatják a sötétséget.
- Szeretem a sötétet.
- Fessem vérrel a szám? - kötözködött Monoméd.

A vérünkkel. A szétmocskolt vérünkkel. Szeretném egyszer látni a Napot, gondolta Myro, a maga teljességében, vakító fényköpenyében. Szeretnék égetett jel nélkül élni, mások hangját hallani egy pillanatra aztán visszatérni az árnyékba, apáim szívére. Nem bírnám el soká a fényt, a többiek zaját. Nem bírnám a Sátán nélkül.

Myro letépett egy rozsdafoltos rózsát, amely a lábaik előtt hajladozott. Fény nem érintette, öreg virág volt. Talán még a nagy földmozgások idejéből származott. Arcához emelte finom szirmait, homlokának tüzét átadta a növénynek. Aztán széttörte és eldobta.

- A kietlenben élek, a kietlen fia vagyok. Nem kell nekem se kegyelem, se ajándék! Te sem vagy ajándék Monoméd! Átok vagy. Mindig újra és újra arcul csapnak, és kezdem úgy érezni, hogy öröm, ha fáj. A sebek mutatják, hogy Myro vagyok, hogy ősöm a gyilkos és elhagyott. Tudod, miért remegnek a gyermekeik a sötétben, miért félik a szekrényeik és ágyaik mélyét? Mert én ott vagyok. Ott rejtőzöm, és ha kezeim közé kapom az egyiket, darabokra tépem. Nem érzek szánalmat, sajnálatot, mert sosem tanították, hogyan kell. Azt hiszed, az ember jónak születik, Monoméd? Olcsó ringyó vagy, aki azért született, hogy ne higgyem magam olyan egyedül.

Monoméd ráfonta testét a testére, szobormereven mosolygott. Myro és Monoméd. Monoméd és Myro. Az örökkévalóvá tett magány. És Myro...nem bírta soha sokáig a Sátán nélkül.