Több mint egy évtized telt már el. Egy nap azon vettem észre magam, hogy nem tudom felidézni az arcát. Amikor rá gondolok és próbálom formába önteni emlékeimet, mindig csak azt a fényképet látom. Azt a gyűlöletes fényképet, amin pedig olyan szép. Szolid fehér blúz, a hajában gyöngy dísz, halvány mosoly, de a szeme szomorú.
Ugye felhívsz majd? Ez volt az utolsó mondat, amit hozzám intézett. Megígértem, és hívtam is. Nem vette fel. Biztos csak leszaladt a boltba. Hívtam később. Tíz perc, egy óra, három nap, öt nap. Semmi. Ma már milyen egyszerű lenne! Ma már neki is lenne mobilja, amit mindenhova magával vihetne. Ma már nem várnék egy hetet, mindenféle mondvacsinált okra hivatkozva, hogy hívjam.
A napok telnek, a feszültség nő. Hol lehet? Hiszen nem jár sehova. Szülei rég meghaltak, rokonai nincsenek, csak egy nagymamája, de ilyen hosszú ideig nála sem lehet. Ha utazásra készült volna, azt nyilván megemlíti, és akkor a kérdés, ugye felhívsz majd, el sem hangzott volna, vagy legalábbis nem így. Volna, volna... De mi van? Hol van? Barátoknál? Amennyire tudom, azok nem nagyon vannak neki. Bár lennének, akkor felhívhatnám valamelyiküket, hogy tud-e róla valamit, mert én már napok óta próbálom elérni, de hiába.
Szörnyű gondolatom támad. Mi van, ha ott fekszik egyedül az ágyán, amit szeretett személlyel megosztani sosem tudott rövidke huszonnégy életéve alatt, kicsi testéből kiszállt az élet, s ezt a zárt ajtók mögött hűséges cicáján kívül senki sem látja. Drága Sziszi cica, bárcsak képes lennél felvenni a telefont! Nem, ez lehetetlen! Próbálom lehessegetni a rémképet, de az újra és újra, az idő múlásával egyre gyakrabban tolakszik vissza. Elmenjek hozzá? Dörömböljek az ajtaján? Lenne értelme? Lássuk újra a telefont!...Megint semmi. Mit csináljak?
A félelem, a tehetetlenség könnyeket csal a szemembe, reszketve tárcsázok újra, hátha csak rosszul nyomta le valamelyik gombot, de nem, válasz most sincs. Miért nem hívtam hamarabb? Rögtön aznap este, vagy legalább másnap. Szia, nincs semmi különös, csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy?
Akkor nem tettem és most hiába próbálom. Biztosan elutazott valahova, csak elfelejtett szólni róla. Végtére is nem tartozik nekem elszámolással. Hát ki vagyok én? Csak egy volt fiújának a húga, akivel néha együtt lógtak. A csudát! Szeretem őt, őszinte szeretettel, ahogy legjobb testvérek egymást.
Igyekszem nyugtatni magamat, de borzalmasan félek és a rémkép is visszatért. Fekszik élettelenül és a cica ugyanolyan ostobán járkál körülötte, ahogyan én tárcsázok újra meg újra.
Hetekkel később állok az esőben és nézem a fényképet szemben a hideg kövön. Az ajka mosolyog, de a szeme szomorú. Október tizenegyedikén, hétfőn végérvényesen elkeseredett. Bánatát uralni huszonnégy évig bírta.