2. Ne vigy minket a kísértésbe (Másodok Könyv)

Csaknem fele időben járt a délelőtt, amikor a vonat Fiume peremrészein átgázolva befutott a pályaudvarra. Az utasok elhagyták a szerelvényt. Köztük volt Dósa Jenő is, távolabbról nézve elegáns, világosszürke, diszkréten csíkozott nyári utiltönyében, kénsárga, szénfekete, vasalt sarkú, kígyóbőrből készült lakkcipőben, vajszínű, sötét-pántlikás kalappal a fején. Közelebbről nézve, kissé megviseltnek, gyűröttnek hatott az az öltöny az egész napos utazás megpróbáltatásaitól. No majd kivasaltatja a szállodában! Nem volt sok csomagja. Egyik kezében tömött bőröndöt vitt, telipakolva öltönyökkel, ingekkel, nyakkendőkkel, fehérneműkkel, piperecikkekkel, a másikban Nyanyus elemózsiás kosara volt, mely addigra már szinte kiürült. A fémszerkezetes csarnok a pesti Nyugati pályaudvar csarnokára emlékeztette Dósa Jenőt. Olyan jó, otthonias érzést keltett. Az volt a benyomása, hogy hazaérkezett Budapestre.
Megállt a peronon az egyik, oroszlánfővel díszített ivókútnál, hogy hordár után nézzen. Elvitte volna a pakkjait onnan akar egy kilométerre is kézben, de nem volt illendő az ő állásában, társadalmi helyzetében, hogy egy olyan tetőtől talpig úriember, mint ő, maga cipekedjen. Hordár ugyan volt körülötte éppen elég, kis kocsikon, targoncákon szállították mindenfele az utasok csomagjait, de ezek már mind foglaltak voltak. Egyszer aztán, ahogy így nézelődött, arra jött egy siheder-forma kislegény, és tört magyarsággal megszólította:
-Én elvinni uraságért csomag!
Nevette magában a cingár fiúcskát, aztán mégis odanyomta kezébe a bőröndöt.
-No akkor vigyed, ha bírod!
Vitte is az, görbe derékkal, oldalra kitartva a másik kezét a nagy erőlködésben és egyensúlyozásban Dósa Jenő mögött. A rikkancsok hangos szóval kínálták a reggeli, friss lapokat, mindenféle nyelven folyt a letyepetye, még magyar szó is elhangzott, szó szerint a Magyar Szót harsogta az egyik bódéból az árus. Jenő úr a tömegen áttörve odament, pénzt halászott elő a nadrágzsebéből és megvette a lapot.
Hosszú volt az út a csarnok belsejéből ki a friss levegőre, de kiértek végtére. Ott érte a másik nagy, és abszolút kellemesnek mondható meglepetés Dósa Jenő urat. Mert a tér szakasztott mása volt a budapesti Baross térnek. A házak, az erkélyek, az ablakok, a redőnyök az ablakokon, a kőoszlopok, és az oszlopok tetejét elfoglaló, piramídákat hordozó, dúsidomú, mezítelen emberi alakok, a kőrózsák, sasok, oroszlánok és egyéb díszítések és faragványok, mind, mind, a pesti házakat formázták, azokra ütöttek. Mintha azokat röpítették volna ide, egyenest az ő mulatságára, vagy emezeket amoda, Pestre.
-Itthon vagyok, -mondta csendes örvendezéssel magában.
A fiúcska bámulatosan ügyes volt. Pillanatokon belül megálapodott egy elegáns fiakker parádés-kocsisával a magyar úr elfuvarozását illetően. Szélesen gesztikulálva mutogatott, magyarázott, hamisítatlan délszaki temperamentum sütött ki, akarnyos kis, ugrándozó figurájából. Nekivesekedve fellódította a bőröndöt a kocsira, s intett Jenő úrnak, tessék, lehet beszállni. Dósa Jenő szép borravalót adott neki, a gyerek pirosló arccal hálálkodott, és karjait lóbálva elszaladt, hogy újabb munka után nézzen. Beült hősünk aztán a hátsó ülés egyik kényelmes díszpárnájára, és bemondta az uticélt: Abbázia, Grand Hotel.
-Jahvol, -biccentett a parádéskocsis hátra fordulva fenn a bakon utasa felé, olyan arckifejezéssel, melyről lerítt, mindennapos dolog az, hogy érkezik egy magyar úr, és Abbáziába, a Grand Hitelbe viteti magát. Mondott még valami németül, nyilván valamiféle udvariassági formula volt, jó nyaralást kívánt az előkelő utasnak.
-Kész szerencse, -mondta magában később, mikor már egy széles sugárúton hajtottak, -hogy ő nem tud magyarul, én meg nem tudok németül. Így kedvemre nézelődhetek, nem vonja el figyelmemet a locsogásával. A derék kocsis az út elején megpróbálkozott ugyan holmi ciceróneként fellépni, olaszul és horvát nyelven is próbálkozott, de miután utasa nem reagált, felhagyott vele.
-És az is kész szerencse, -tette hozzá gondolatban Jenő úr, -hogy nem autómobil-taxit fogott az a gyerek, mennyivel több látnivalót látok emígyen, lassacskán haladva. Bár, látta, abban a forgalomban az autómobilok sem tudtak sokkal gyorsabban menni! De éppen jött egy, s dudálva megelőzte őket mégis. Ifjú hölgyek és urak ültek a vászontetős sportkocsiban, élénk-színekben pompázott a lányok ruhája, karjuk, válluk, dekoltázsból kivillanó keblük piros-barna volt a mediterrán napsütéstől. Viháncoló kacagásuk áthallatszott a motorzúgáson, és a nagyváros zaján. Az egyik lány a hátsó ülésről kihajolt a letekert ablakon, és ránevetett Dósa Jenőre.
A járdák mellett magasra nőtt pálmafák álltak, lombjuk árnyékot vetett a mindenütt feltűnő, egymást érő trattoriákra, cafetáriákra. Jenő úr soha nem látott még pálmafát, most hát alaposan megnézte őket magának, pikkelyezett törzsüket, lefelé nyakló, vaskos leveleiket. Leander, és más délszaki növények virágai pompáztak mindenfele, amerre a kocsi elhaladt: az erkélyeken, terraszokon, ablakokban. A házak legtöbbje ugyanabban a stílusban épített ház volt, mint a budapesti és a bécsi belváros házai, palotái, bérkaszárnyái. Kedves, szívet melengető látvány volt az ismerős házakat viszont látni itt a messzi Fiumében, de pikantériája is volt a dolognak, nevezetesen, hogy az utcákon a pesti muskátli egyhangú pirosa, a juhar és az akác mosdatlan, kopott zöldje helyén a mediterrán növényzet tobzódó színei díszlettek! Fura, de vidító volt ez az együttes így együtt! És az volt a nyüzsgő forgalom is az utcákon! A sugárút végén leértek a rakpartra, Jenő úrnak itt nyílott alkalma először megpillantani közelről a tenger vizét. Olyan volt, mint otthon a szappanos víz a tekenyőben, pont olyan seszínű. Hősünk nem tudta még akkor, hogy a vízfelület milyen optikai behatásokra lesz az a színárnyalatú, amilyennek éppen látjuk, és súlyos csalódásként könyvelte el a látványt. Balra, a háta mögött, a kikötő eget ostromló darui szabdalták szét a kép tetejét. Lenn a mólóknál akkora hajók álltak karvastagságú kötelekkel a bulbákhoz béklyózva, amekkorákat Dósa Jenő úr a legmerészebb képzeletével sem tudott volna soha megálmodni, jobbra pedig, amerre a kocsi befordult, és amerre a partok egy hegyesszögű csücsökben összeértek, néhány ormótlan, fekete szikla emelkedett ki a tükörszerűen sima vízből egész közel a rakpart tetején futó úthoz. Az öböl túloldaláról átsejlettek Abbázia hegyoldalba épített, távoli, apró házai. Kicsinek, unalmasnak, jelentéktelennek tűnt az Osztrák-Magyar Monarchia legfényesebb üdülőhelye innen a fiumei rakpartról. A fiakker tovább haladt, nem rejtve véka alá abbéli szándékát, hogy az öblöt megkerülje. Jó hosszú volt az út. Dósa Jenő, hogy elüsse valamivel azt a lassan telegető időt, előhalászta belső zsebéből ezüst cigaretta-tárcáját, kivett belőle egy Pannont, óvatosan a tárca nyitott fedeléhez ütögette, majd a szája sarkába helyezte, és egy aranyozott, apró öngyújtóval meggyújtotta. A lovacskák poroszkáltak, a kocsis fenn a bakon jobbra-balra dülöngélt, mint aki bóbiskál, s fel-felriadva megpróbálja visszanyerni egyensúlyát. Hosszú volt az út, nehezen múlt az idő. Jenő úr rágyújtott egy másik cigarettára, majd annak parazsánál egy harmadikra is. Nagyon meleg kezdett lenni, le kellett vennie a kabátját. Ingújjban már elviselhetőbb volt a kocsikázás. Félig hátrafordulva látta a tengerpart ismerős házait, a napfényben fürdő, vakító házfalakat, a leeresztett sötétbarna redőnyőket. Apró csónakokat fedezett fel az öböl vizén, oly nagy nyugalomban álldogálltak piros bólyáikhoz kötözve, mintha soha életükben el nem mozdultak volna onnan. Egyre közelebb értek a csücsökhöz. Most már látszott, minő hatalmas háromszög az! Szárai, errül bakról, s amarrul jobbról a messziségbe vesztek. Közöttük ott volt az a seszínű, szappanhabos sima vízfelület, maga a végtelenbe vesző tenger. Nagyon hosszú volt az az út, hosszabb, mint Budapesttől idáig! Elhagyván a csücsök kampós csőrét fenyőerdőbe ért be a kocsi. Igen ám, de miféle fenyőerdőbe! Dósa Jenő csak a fák tűleveleiről sejtette, hogy amit lát az tényleg fenyő, mert a fák ebben az erdőben nem csúcsos háromszögek voltak, amilyennek a normális osztrák-magyar fenyőfának illik lennie, hanem szertelenül szerte-szét ágazóak! Hűs, finom érzés volt a domboldal kacskarongóin ebben a meglepő fenyőerdőben tovahaladni. Dósa Jenő éppen készült rágyújtani negyedik cigarettájára, de beérve az erdőbe, elvetette az ötletet, és sascsőrhöz hasonlatos, erős, nagy orrával szagolta inkább a fák fűszeres, keser-édes illatát.

(Folytatása következik)