A szentéletű fiú

Hol volt hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy szentéletű fiú. Már kora gyermekkorától kezdve megmutatkoztak jó tulajdonságai. Míg más gyerekek a faluban fára másztak és elszakították a nadrágjukat, ő a konyhaasztalnál ült és az imakönyvben lapozgatott. Míg más gyerekek a patakparton csavarogtak és egyest kaptak történelemből, és földrajzból az iskolában, ő ült a konyhaasztalnál, és a rózsafűzért morzsolgatta. A falubeli gyerekek vasárnaponként a réten fociztak, ő nem tartott velük, ő a templomban imádkozott.

Telt múlt az idő. Az okos, komoly, szemüveges fiúcskából csakhamar éltanuló lett. Nem csak a tanárok kedvence volt, de a papoké is. Fél életét az iskolában töltötte, másik felét a parókián és a templomban. Segített a tanároknak a szertárban rendet rakni, és a papoknak a templomban Istent szolgálni. Csak éppen otthon nem segített apjának anyjának.
Amikor apja azt mondta: eredj édes fiam, ganézd ki a disznóólat, mert nehéz nekem már a villa, ezt felelte: nem lehet Apám, mennem kell hittanra. Amikor anyja kérte, vigyázzon a kistestvérkére, míg ő vásárolni megy, a válasza így hangzott. Anyám, ne is haragudj, de nem tehetem, ministráns-gyűlés lesz a parókián, oda kell mennem.
Kérték mások is erre, arra. Osztálytársa arra kérte segítsen megcsinálni a számtan-feladatot, nehogy egyest kapjon másnap, a szentéletű fiú azonban nem segített, mert a szentgyónásra készült éppen. A szomszéd kislányt egyszer nagy bánat érte, meghalt a kiskutyája. Szerette volna kiönteni valakinek a szívét, de a szentéletű fiú mereven elzárkózott mindenféle szívkiöntéstől. Ne haragudj, mondta a szomszéd kislánynak, ez a te problémád, old meg egyedül. Nekem is vannak gondjaim, a lelkemmel kell foglalkoznom, el ne kárhozzak, ha meghalok. Ez mindennél fontosabb számomra.
Szálltak az évek. A kisfiúból nagyfiú lett. A falubeli fiatalok javában paráználkodtak már egymással a kazlak alján ebben az időben. A szentéletű fiú nem tartott velük. Ő a Bibliát olvasta, a templomban imádkozott, vagy a parókián volt és ezüstöt pucovált a sekrestyéssel.
Aztán egyszerre csak nagy baj történt. Beteg lett a fiú apja. Fájt a háta, nem bírta már az ásót, kapát kaszát. A családi gazdaság férfikéz nélkül hamarosan a tönk szélére került. Kellett volna két erős, dolgos kéz, aki helyettesíti az apa két dolgos kezét, míg fel nem épül. De apja anyja hiába kérlelte a fiút, a fiúnak erre nem volt ideje, a templomba kellett menni imádkozni, vagy a papoknak segíteni.
Börtönbe került az apa, mert nem tudta visszafizetni adóságait. A rács mögül üzent a fiának, látogass meg fiam, oly elhagyott vagyok, de a fiú nem látogatta meg. Szabadulása után a pályaudvaron összetalálkoztak. A fiú a pappal volt. Ki ez a lerongyolódott ember, kérdezte a pap, mikor az apa elment. Nem ismerem őt, válaszolta a fiú. Csak egy koldus. Enni inni kért, mert éhes és szomjas, de tudom, ha pénzt adok neki, rohan a kocsmába és elissza.
Évek teltek újra. A gazdaság otthon ismét felvirágzott, volt mit a tejbe aprítani.
Egyszer aztán estefele, azt mondta az udvaron a fiú az apjának Atyám, szeretnék világot látni. Add ki az örökségemet, és tarts meg szeretetedben, mert én is szeretlek téged.
Hogyan szerethetsz igazán, kérdezte az apa. Hiszen soha nem segítettél semmiben. Nem látogattál meg a börtönben, nem adtál ennem, innom, amikor éhes és szomjas voltam, és letagadtál mások előtt, amikor üldözött és kitaszított voltam.
De megtartottam parancsaidat, mondta a fiú. Emlékezz csak vissza. Nem másztam fára, mint a többi rossz gyerek, nem csavarogtam, nem loptam, nem hazudtam, nem paráználkodtam. Templomba jártam, és imádkoztam Istenhez, ahogy kívántad tőlem. Így bizonyítottam be szeretetemet irántad.

Mit gondoltok, mit válaszolt az Apa a fiának?

(Én nem tudom, tényleg nem tudom!!!)