Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat... Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére hallgatna?...
...hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész! Még tél volt.... Reggel szokása szerint szaladt, hogy el ne szalassza a buszt, nehogy egy percet is késsen a munkából - az nem fért volna bele a mindig kiszámított életritmusába...... Hirtelen eszébe villant: hátha Gábor néz utána az ablakból - s mint már évek óta mindig, hátrafordult , de nem látott senkit az ablakban...mint már évek óta...De azért a régi szokását nem hagyta el (...talán nosztalgiából). Kapcsolatuk elején ez úgy zajlott: ő visszanézett - föl az első emeleti nagy ablakra - ekkor meglibbent a kék tüllfüggöny : feltűnt férje sziluettje, ahogy mosolyogva búcsút intett...mintha örökre váltak volna el... Az évek elkoptatták a kis játékot - Gábor már nem is vett részt benne - ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe se jutott integetni neki...De ő azért mindig újra és újra visszanézett...reménykedve...- hátha... De ma reggel sem...hiába is leste - így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé sikló fehér Ford nyíló ajtaját - és sikeresen neki is ütközött az épp kiszálló férfinak...Pillantásuk összeakadt - hirtelen bennakadt az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete egyszerűen nem engedte kibukni a szavakat melyek nyelve hegyét csiklandozták...Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe - a levegő szinte sistergett köztük... Ilyet még soha nem tapasztalt - megérintette az idegenből áradó elementáris kisugárzás! Alig tudott felocsúdni - zavartan elnézést kért... a férfi szintén mosolyogva szabadkozott... Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval igyekezett a sarkon túl lévő buszmegálló felé...még épp odaért, felugrott majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó buszból: hátha még meglátja alkalmi "ismerősét"...de az már eltűnt valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott...
Egész nap nem tudott szabadulni a mély tüzű szempár emlékétől...utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes férfias arcszeszt használ...azt is egész nap érezte! Nem is tudott rendesen koncentrálni a munkájára - és ez megrémítette - ő, a mindig felkészült munkaerő, időnként azon kapta magát, hogy csak bámul a levegőbe : meg se hallja, ha szólnak hozzá... Hazafelé menet a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt - de most üres volt az a hely. Mire is számított?...
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi teendőket...persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta elmesélni a napja eseményeit...máskor legalább kísérletet szokott tenni rá... Mondjuk ezen nem lepődött meg...már régóta nem egymással, csak egymás mellett éltek. Az éjszakája elég nyugtalanul telt : lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék tekintetével.
Másnap reggel meglepődve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott parkol ahol tegnap látta...közelebb érve azt is észlelte, hogy a gazdája benne ül - most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott rá...Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt - talán a szeméből olvasott ki valamit, de ettől hirtelen olyan jókedve kerekedett, hogy miután ő is visszamosolygott, tovább haladva dudorászni kezdett egy kis dalocskát...nem is tudta, mikor fordult elő ilyen utoljára... A munkanapján szinte csak "átlebegett"... Otthon ismét a szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul,.szinte észre sem vette... A gondolatai máshol jártak...Az éjszakáját megint zaklatott álomképek zavarták meg... Munkába indulva már nem is csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll ahol az elmúlt napokban minden reggel. Már ő is messziről kedvesen mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelműen őt figyelte... Így múltak a napok, majd a hetek - minden reggel ott állt a kocsi ... a bűvölő szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ő is az idegent figyelve...) majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz...
Aztán egy napon miután végzett a munkával, és sietősre fogva lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a túloldalon a jól ismert kocsit - benne a kedves idegennel... Az, mikor megpillantotta őt, kiszállt és mosolyogva elé lépett: - Ne haragudjon, de ha már ilyen "régen" ismerjük egymást, elvihetem? - tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton - végül is ez nem jelent semmit: hazaviszik...ezzel még nem követ el semmi "bűnt" Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki "hazatalált", mintha világéletében emellett a férfi mellett lett volna a helye...összemosolyogtak, de nem szóltak semmit - szavak nélkül is érezték, ennek így kell lennie... Innentől kezdve naponta megvárta a munkahelyénél... Másnap össze is tegeződtek... - Lovas Viktor vagyok - mondta a férfi - Én pedig Endrődi Csilla, szia - és puszit váltottak...
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a bőrében - már műszak vége előtt egy órával teljes extázisban volt...pedig a letegeződéskori puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük - mégis úgy érezte, ezt az embert rendelte neki a sors - vele le tudná békében élni az életét...Gábor egy hatalmas tévedés volt... Február vége felé (épp a születésnapja közeledett - 29-e, ez az ő formája, szökőnap)beültek egy kávéházba... Viktor már napok óta célozgatott rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a lakását rá bízta...akár fel is ugorhatnának - ha ő is úgy akarná... Ő nem tudta igazán mit is akar! Mondta, majd átgondolja...ez súlyos döntés lenne a részéről, hisz nem csalta meg soha a férjét...A vonzódása a férfihoz mondjuk afelé hajtotta, hogy igent mondjon... Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára tévedt...meglepődött, eddig nem is figyelte...Most nevetve mondta "lovagjának": - Látod a sors is hozzád "rendelt" engem...Hisz a rendszámod is engem idéz... ECS 229 - a monogramom és a születési dátumom - ezen jót nevettek - de aztán elkomolyodva elhallgattak... Tényleg, ez nem lehet véletlen - hisz mindketten hittek benne, semmi nem történik véletlenül... Aznap nagyon elmélázva ülték végig a hazáig vezető utat...
Csilla ettől kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán... Hisz Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem kötötte...
Aztán egy március végi napon megérlelődött az elhatározás benne! Végre eldöntötte : ma megteszi - elmegy vele... Ennyi neki is jár! A munka végeztével kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a megszokott helyen az üres parkolóhelyet - Viktor még nincs itt... Tétován elindult az utca eleje felé - idegesen nézegetett jobbra-balra, nem figyeli-e valaki: miért is nem indul már haza...hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta - ő csak beugrott, és indultak is... Eltelt negyed óra, majd még egy fél - nem volt mozgás az utcán - csak ő sétált fel-alá egyre idegesebben nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel nélkül előbb volt ott a férfi, mint ahogy ő végzett... Ha pedig valami közbejött volna, biztos megcsörgeti - nem hagyná nyugtalankodni - ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem tudott tovább várni...ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg, haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor idő előtt gyanakodni kezdjen...A mára előkészített "alibit" - hogy összefutott gyermekkori barátnőjével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki presszóba , s a nagy beszélgetésben elszaladt az idő - nem akarta most elsütni...kell az még jobb napokra....
Hazaérve Gábort persze a tévé előtt találta. Épp valami hírműsor ment, ki tudja melyik csatornán...Férjének jó szokása volt, hogy folyton váltogatta...Ahogy a képernyőre pillantott egy közúti baleset képeit mutatták éppen...a szpíker éppen azt taglalta, hogy szinte elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése - a személyautó sofőrje azonnal meghalt...
Ő csak nézte nézte a képet, a kamera épp az összeroncsolódott fehér kocsit mutatta - a képmezőbe lassan beúszott a rendszám... Nem tudta levenni a szemét róla - az oly jól ismert betű-szám kombinációról ! Gábor szólt is valamit hozzá, de ő csak meredten nézett - majd lassan elkezdett csurogni szeméből a könny....