" És hátra tekinte az ő felesége, és sóbálvánnyá lőn."


Azt hiszem, a gyötrelmek elől az emberek jobbára a jövőbe menekülnek. Talán elképzelnek egy vonalat az idő végtelen síkján, tekintetüket rászegezik és várják a csodát. Szentül hiszik, hogy ha azt a vonalat vére valahára elérik, akkor a szenvedés megszűnik létezni. Csakhogy nem minden ember lát maga előtt vonalat. Azok az emberek mihez kezdjenek? Azoknak csak a visszatekintés nyújthat valami kevéske vigaszt.

Bálvány lettem. Igen, bálvány. Nem egy imádott, magasztalt és csodált bálvány, csupán egy intő jel. Egy darabka kő, amit odébb lehet rúgni, ha úgy tetszik, vagy el lehet átkozni, ki lehet nevetni csupán azért, mert nem tanulta meg a leckét, mert nem látta maga előtt a vonalat. Egy bűnös nő, akinek a büntetése nagyon nagy. Túl nagy a bűnéhez képest. Mert mit tettem én? Hátranéztem. Igen. Hátra.

Korán reggel indultunk a házak árnyékában, sikátorokon át, bujkálva, menekülve. Kerültünk minden helyet, ahol emberekkel találkozhattunk volna. Senkitől sem búcsúzhattunk, semmit nem vihettünk magunkkal. Még egy aprócska emléket sem. Sietni kellett. Ezt mondta a parancs.

Parancs! Egész életünkön át valamiféle parancsnak igyekszünk megfelelni, Előbb anyánk parancsának, apánk parancsának, Isten parancsának, az urunk parancsának! Egy asszony élete az engedelmesség. Szolgálat, behódolás a parancsoknak. Most is parancs jött. Ennek a parancsnak még az uram is engedelmeskedett. Ez a parancs most kegyetlenebb volt az összes eddiginél. Ez földönfutóvá tett bennünket. Gyűlöltem.

Valami készült, valami nagyon rossz. Éreztem a vibrálást a levegőben. A nap nem úgy kelt fel, ahogy eddig szokott, a madarak nem énekeltek, az utcák üresen ásítoztak, a levegő sem rezzent. Halál szaga mindenütt.

Mint már mondtam, a falak árnyékában osontunk. Elől a két lány. Milyen szépek! Istenem! Én is ilyen voltam régen, bronz bőrömön játszott a napfény, hajamba kapott a szél. Pajtásaimmal a kútnál játszottunk, míg anyánk a szennyest mosta, aztán legényekre vártunk szemérmesen. Korsónk lassan telt vízzel. Fel sem mertünk nézni, csak egymás között mosolyogva beszéltünk róluk, aztán szemlesütve siettünk el mellettük. Akkor sült kenyér illata csiklandozta az orrunkat, fuvolák szóltak, pénz csörrent, valahol felbőgött egy szamár. Boldogok voltunk! Milyen szépek és fiatalok!

Ezen a reggelen senkivel sem találkoztunk. Egy árva lélekkel sem. Nem is volt idő búcsúzásra. Sem lánypajtásoktól, sem asszonytársaktól, sem rokonoktól. Ez nagyon fájt nekem.

Csak futottunk, egyre csak siettünk. Uram, Lót tarkója egyre csak gyöngyözött a sietség izzadtságától. Nem bírtam nézni. A sarum gödörbe lépett, megbotlottam. Egy pillanat volt, az egész. Egy aprócska pillanat, sikítottam is talán, de az uram vissza sem nézett rám. Csak ment, konokul futott a lányaink után. Estemben még a nevét kiáltottam, de futott tovább, mint egy megszállott, észre sem vette, hogy lemaradtam.

Akkor, ott gyűlöltem mindent, ami miatt menekülnünk kellett, a parancsot, ami kényszeríttet arra, hogy feladjam eddigi életemet, otthagyjak otthont, rokont, barátot. Rettenetesen magányosnak éreztem magam. Estemben néztem vissza. Nem hittem, hogy Isten képes megtartani a kegyetlen ígéretét. Csak egy pillanat volt. Visszanéztem a városra, hiszen annyi szép emlék fűzött oda, a jövő meg annyira bizonytalan volt. Talán csak a ruhám rései között néztem vissza, mert arra gondoltam, hogy mi már megbűnhődtük minden bűnünket. Hiszen olyan nagy nem volt a vétkünk. "Mi is kínszenvedéssel szültük gyermekeinket, minket is sorvasztott az öregedés, a lázak emésztő forrósága, gyermekeink korai halála. Mi is sírtunk, ha tüske sértette meg a lábunkat, ha sebeink elfertőződtek. A mi férjeink is véreztek idegen fegyverek okozta sebektől, vadállatok körmétől. Mi is eltemettük halottainkat. Hát nem elég büntetés ez pár boldog óráért halotti torokon, esküvőn, vagy gyermekeink születésekor? "

Visszanéztem, és a szememből kifordult egy könnycsepp. Akkor történt. Amikor a leggyengébb voltam, amikor megbotlottam, akkor mérte rám Isten a büntetést. Mozdulatlan lettem, hitetlen és jövő nélküli. Azóta csak a mának élek, magányosan, megkövülten. Sóbálványként.