2. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)


Olyan váratlanul ért ki a kocsi a pinea-erdőből, észre se vette Dósa Jenő, s egykettőre már Abbázia nyári palotái között gurultak. (Hősünk később odahaza, utána búvárkodott és egy régi lexikonból megtudta, hogy a különlegesen szétterülő, szeszélyesen sokfelé ágazó, fanyar illatú fenyőfát, ami jellegzetes fája a szubtrópusoknak, pinea-fenyőnek hívják) A tengeröblöt innen a házak közül nem lehetett látni, volt azonban egyéb érdekesség, és látnivaló bőven. A házak, mintha óriási ékszerdobozok lennének. Mindegyik más, s mégis, valahogy mindegyik egyforma. Ami egyformává teszi őket az biz'a merész, igazi arcát leplezetlenül feltáró öncélúan pazar gazdagsága a gazdagoknak. Nem, egyáltalán nem visszataszító mindama pompa, ami a palotákról sugárzik, -egyáltalán nem az. Nincs benne semmi durva hivalkodás. Csak, mintha szépasszony fürdőkádból kikelve mutatná meg leplezetlen önmagát, rejtett kincseit urának. Báj, kellem, szellem mutatkozik meg benne. A gondtalan jólét bája, varázsa. Aki odatéved a mesés Abbáziába, legyen bár szegény, mint a templom egere, valahogy részese lesz ennek a varázsnak. Akkor és ott az ővé is az összes, tüntető, mosolygós rezidencia, övé a pálmafa és a virágzó leander sövény. Övé a tűző nap, az enciánkék égbolt. És övé is marad, mert az emléképeket szívébe zárva magával viszi. Többet ér, mint egy fakult fénylép.
A hegyoldal teraszossan kiképzett lejtős útjain kocsikáztak. Befordultak valahol elől, és leértek az alsó főutcára a Stefániára. Most visszafelé haladtak, arrafele, amerről jöttek. Szállodasorok szegélyezték jobbról-balról a széles, macskaköves utat. Délelőtt volt, perzselően sütött a nap. A járdán és az úttesten nagy volt a forgalom, strandvendégek jöttek-mentek, sétáltak, kocsikáztak a fényes kirakatok között. A házak tömbjei között itt-ott le lehetett látni egy szemhúnyásnyi időre az öböl vizére, de Dósa Jenő magabizóan oda se nézett, mit neki a tenger, ő már ismeri a tengert, épp olyan seszínű, mint odahaza a tekenyőben a szappanos víz. Volt azonban egy szédítő ráérzése, vagy inkább rácsodálkozása, ahogy a megnyíló résekben szembe került vele: nem, mégsem olyan! De még nem tudta megmondani milyen, túl sok volt egyszerre az őt ért benyomás. Az egyik szálloda mellett lekanyarodott a kocsi. Innen már nem mentek messzire, tán egy futamodásnyit. A kocsis hátranézett utasára és cinkosan kacsintott. Jenő úr nem tudta mire vélni azt a kaccsintást elsőre, másodjára aztán megértette. Mert a következő pillanatban kiérve a hűs liget fái közül lenn voltak a parton. A fiakker pontosan a kikötő közepébe hajtott be. Ott volt hirtelenjében a tenger, zöld, habos hullámok csapkodták a partfalat. Hajók ringtak köteleiken, kisebbek, nagyobbak. Látott nem messze egy nagy, kétárbócos vitorlást, olyat, amilyen a kicsi Jenő képes-füzetébe van lerajzolva otthon. Csak ez itt élő, eleven valóság volt, nem színes ábra. Macska ült az orrában, kedélyesen, pityókásan ingadozott, a hullámverés fehéren tört meg a tatjánál. Halászbárkák sorakoztak mögötte komor fekete daruikkal, fekete hálóikkal, majd egy kicsike, part menti hajózásra használatos propeller következett. A propeller teste hófehér volt, fedélzete viszont tűzpiros. Utasok szálltak be éppen, két-két kiglancolt mosolyú fiatal matróz-gyerek makulátlanul fehér gallérral a nyakán, pántlikás tányérsapkával a fején jobbról-balról dísz-sorfalat adott a hajóhíd mellett.
Mindezt az egész nyüzsgő kikötői képet, hajókat, csónakokat, kocsikat, lovakat, lődörgő embereket, az uszadék fölött keringő, rikoltozó sirályhadat egyetlen pillantással mérte fel, aztán figyelme elkalandozott, s kivitte őt messzire, ahol a háromszög távolba vesző szárai között, a látóhatár peremén az ég és a tenger összeért. Mint sűrű, alvadt tinta, feketéslila volt a víz színe ott messze elől! Dósa Jenő el nem tudta volna képzelni, hogy ilyen szín létezhet a földön. Lenyűgözve, mozdulatlanul állt sokáig. Nem bírta levenni szemét az elétáruló képről. Langyos, sós szél járt körötte, hűsítette a forróságot. A fiumei oldalon odaát a hatalmas daruk parányoknak látszottak, s mint tört-gyufaszál darabkák sejlettek át a messzeségen az óriási tengerjáró hajók.
Ki tudja meddig álldogált volna ottan a látványba feledkezve. Lehet, hogy ma is ott állna még, (pedig erősen közelít a száz évhez, hogy ez a régi eset megtörtént) -ha a kocsis tapintatosan meg nem szólítja.
-Sehr geehrter Herr! Ich bitte Sie, kommen Sie schon, Sie werden im Hotel erwartet!
Továbbhajtottak a parti sétány kanyargós ösvényén. Jobbra fenn hűs kertek, s a délszaki növényzet zöldjében megbúvó, tengerre néző homlokzataikat, ablaksoraikat meg-megvillantó reneszánsz paloták látszottak, míg balra a mélyben a fák között örvénylő, kékes-zöld, a sziklák oldalán megtörő, fehéren szétporló hullámverés mormoló, monoton robajlása hallatszott. Kovácsolt-vas kapu előtt állt meg a fiakker. Széles, elegáns lépcsősor vezetett fel a kertbe. Libériába bújtatott londíner állt a kapuban, már ugrott is szolgálatkészen, szinte meg sem állt még a kocsi, és Jenő úr pakkja máris a kezében volt. Szép borravalót adott Dósa Jenő a kocsisnak a viteldíjon felül. A derék ember a fejét csóválta, és röstelkedve dünnyögte két oldalt lecsüngő bajuszába: ah, das ist aber ein wenig zu viel, so viel sollten Sie mir nicht geben, mein Herr! De azért zsebébe süllyesztette az ezüst forintokat és felkászálódva a bakra, egyre csak csóválva busa nagy fejét, elhajtott. Most már az inas kezében volt hősünk sorsa, s annál jobb kezekbe nem kerülhetett!


(Folytatása következik)