Ragadozó tekintetek keresztül a húson. Hős nem volt, zokogtak a bogarak, nem fértek hozzá. Zarándokok zokogtak a felállított bot körül, ami felett megnyugodtak a lázadó eszmék. Nem azért zokogtak hogy feltámasszák, nem bánták, hogy így történt. Ők csak megmutatták, konzerválták, de nem maguknak, hanem a földnek, az élettelennek. Mert volt még egy kevés szikla, mely nem tört kaviccsá. Nem mosta őket ember szennyezte víz, nem hatott rájuk semmi, így nem is tudtak semmit. Hozzájuk szóltak ezek a könnyek, hátha ezeket mégis felszívják, és megmozdulnak, és eltörlik az élőt, agyontapossák a megformált szobrokat. Nem messze álltam, átvettem azt a sötétzöld árnyalatot, amit az erdő árasztott magából.

Azt amit az ember nem tud elmondani. Nem azért mert nem tud róla, vagy pedig mert nem gondol rá, egyszerűen azt nem lehet elmondani. Külön kis dobozokba zárja, és amikor véletlenül az egyik kikandikál a csomagolásból és beszélni kell róla, nem sikerül neki. Mint egy népdal, ami mindig egy természeti képpel indít, ő is próbálja bevezetni érzelmeit, de nem jut tovább, és nem érthetik, pedig az is szenved ebben a kórban, akinek mondaná.
Napon hagyott dögök szaga csapta meg az orrokat, döglegyek koncertje tartotta távol a csendet, ami nyugodalmat adhatott volna a hegynek. Voltak ismertek, ismeretlenek, és olyanok is, akiről halottunk már, de nem tudnánk őt beazonosítani.
Trambulinnak használták az egyiket, nem mintha különösebben rugalmas lett volna, csupán szervei csatolódtak le testéről. Arca élettelen mozgása, ahogy végig követte fájdalommentes szenvedéseit, meghatotta a nővéreket. Kitárták fehér leplüket, letakarták a mellette lévő véres földdarabot, és felitatták vele az élet folyójának egykori nedvét. Nem messze álltam, átvettem azt a homokszín árnyalatot, amit a hegy árasztott magából.
A zarándokok és a nővérek összevesztek az üdvösségen. Mindenki felvett egy földön talált embercafatot, és dobálni kezdték egymásra, függetlenül attól, hogy testvére volt-e vagy sem. A sziklák mozdulatlanul figyeltek, és azon gondolkodtak, vajon most mit tennének, ha közbe tudnának lépni. Nem létező végtagjaikat a hátuk mögött össze kulcsolnák, és sajnálkozón bólogatnának, majd ilyeneket mondanának, hogy ez így nem jó, és hasonlók. Amit az ember nem tud elmondani, azt a bölcsnek tűnő sziklák sem tudják, hiába láttak már szenteket harcolni holmi húscafatokért. Nem messze álltam, levetettem bőrömet, és befeküdtem a halottak közé.