ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Visszamentem Csabához. Kroikaze átadta helyét, s megígértem neki, az új fejedelmet fogom szolgálni. S valami azt súgta, Isten kardja a kezében van.
Sátránál nagy nyüzsgés volt, pár szót hallottam. Valószínű, hogy Aladár és a germánok nem adják fel ilyen könnyen, s visszavágnak. Csabának most csak szerencséje volt, másodjára a germánoké lesz a győzelem. A papok is ezt jósolták.
Bementem a sátorba, ott a fejedelem készülődött. Nem tudtam mit akar, de mindenki pakolt, vagy ki, vagy be, ki tudja! Meglátott, s intett, hogy menjek oda.
-Ki vagy? - kérdezte, hangja akár Attiláé, mély, s erőt sugárzó, először még félelmetes. De nem volt okom félni.
-Agenor Hümén, Kroikaze szolgája voltam. - feleltem.
-Te is harcoltál?
-Igen, uram.
-Fiatal vagy még ahhoz, hogy harcolj.
-Úgy éreztem, muszáj...
-Vissza kell menned Kroikaze birtokához. Ott találsz egy iratot, fel vagy szabadítva. Menj, ahova akarsz, de mielőtt elmennél, térj vissza ide! - mondta Csaba.
-Gazdámnak megígértem, melletted maradok.
-Nem kell. Ha akarsz, visszamehetsz hazádba.
-Itt van a hazám, melletted. Az én akaratom ez.
-Ha maradni akarsz, maradj. A visszautazáshoz válasz egy lovat, s ami még kell, és indulj. - majd megfordult, s távozott.
Választottam egy lovat, s elindultam haza. Wundert is magam mellett vittem.

-Végre, itthon! - mondtam megérezve a régi levegőt, s látva a Tiszát. Otthon már várt a szolga.
-Agenor! Végre itthon vagy! És hol van Kroikaze? - kérdezte.
-Sann... hát... Kroikaze meghalt. - feleltem gyászos képpel.
-Az... az nem lehet! Ő nem halhatott meg! És... Csaba? Ki nyerte a csatát? - kérdezte félve.
-Mi nyertünk. Csaba jól van. - majd elindultam megkeresni a papírt, ami felszabadít. - Sann! - kiáltottam utána.
-Tessék? - azonnal bejött.
-Kroikaze rám hagyta birtokát. Azonban én visszautazok Csabához. A birtokot addig rád bízom. Lehet, hogy örökre a tiéd lesz, mert nem hiszem, hogy vissza fogok még térni.
-És mikor indulsz? - kérdezte kicsit később.
-Még nem tudom. Legkésőbb egy hét múlva. Ami kell, elviszem.
Nem messze egy kovács lakott. Kroikaze is mindig onnan vette dolgait. Görög ember volt ő is, s így Kroikazéval jó barátok voltak. Engem is ismert, párszor elkísértem gazdámat.
-Agenor! Régen láttalak erre! Mi újság? Hogy van gazdád?
-Kroikaze? Hát ő... meghalt. - feleltem lehajtott fejjel. Láttam az arcán a meglepett ijedtséget. - Rám hagyta vagyonát. De nem maradok sokáig. Visszamegyek Csabához. Azért jöttem, hogy készíts nekem egy kardot, egy pajzsot és egy páncélt. Ezüstből legyen. A kardra ez légyen rávésve: "Hümén". A pajzson két kard keresztbe téve legyen, s egy kereszt fölötte. A mellvérten csak egy kereszt, bal oldalt. Jól megfizetem. - majd odanyújtottam neki egy kiszsák aranyat.
-Ennek a fele is elég lenne ehhez! Főleg tőled. Esetleg, még ha kérnél valamit.
-Talán ha megpatkolnád lovamat, s adnál kantárt, s nyerget.
-Ez se túl sok minden.
-A többivel csinálj, amit akarsz! Adom, mint barátnak.
-Nem fogadhatom el.
-Pedig kénytelen leszel. Mikor lesz kész?
-Amint kész, küldök hozzád valakit.
-Akkor majd jövök!
Majd visszamentem birtokomra.

Másnap úgy döntöttem, kimegyek a Tiszához. Wunderrel akartam, nem féltem tőle többet. A gyönyörű fekete csődör még kicsit vad volt, csak engem tűrt meg, még engem is nagy nehezen. Gondolom a csatában szokott meg ennyire.
A Tisza csendesen folydogált, mint valami kis patak. Ilyenkor megnyugtató volt látni. De nem mindig csendes. Vad és kegyetlen is tud lenni, s akkor legyőzhetetlen. Kiönt és elsodor, pusztít. S még ilyen nyugodtan is sokan kerülik.
Majd valamit meghallottam. Valami dúdolgatást. Közeledett és közeledett. Milyen kedves volt...
Hátranéztem, s Samarit pillantottam meg. A leány fehér arca csillogott a napfényében, haját a szél borzolta. Szőke, hosszú haja volt neki, s kék szeme, mint az égé. Mily gyönyörű volt. Mint amikor Wunderrel edzettem, s láttam azt a fehér lányt, de mégsem. Nem ő az. Ő sokkal szebb volt, bármit megadnék érte, ha még egyszer láthatnám, és megbizonyosodjam róla, hogy valódi. Mert az is lehet, hogy hallucináltam, s elképzeltem azt a csodálatos nőt.
Samari nem vett észre, csak lovamat látta kikötve, s azonnal abba is hagyta a dúdolgatást. Körül nézett, majd odament a fekete ménhez, s megsimogatta. Különös, hiszen Wunder nem nagyon szereti az idegeneket. Nem bízik az újakban. Majd Samari ismét elindult, a Tiszához közeledve. Lebuktam a Tisza mellett. A part magasan helyezkedett el, majd hirtelen esett le, s a kis sáv szélességében úgy két nagyobb ember feküdhetett el. Nagyobb távolságokban pár fűzfa állt a folyó partján. Én az egyik nagy törzsű alatt voltam, s óvatosan lestem Samari után. Ő pár méterrel arrébb ült a folyó mellé, s nézte a sodrást. Én felcsúsztam a fűzfa törzséhez, s figyeltem.
Sovány, alacsony leány volt még, nagyon fiatalos arccal. Kis kék ruhácska volt rajta, ami illett a szeméhez. Ez a ruha nemigen raboké. Óriási bizalmat érdemel az, ki ilyen ruhát hord. Én is szép, úrias ruhákba jártam, mert Kroikaze szeretett engem és megbízott bennem. Úgy tűnik ő is megbízható és ügyes...
Hirtelen megfordult és meglátott. Hiába bújtam vissza a fűzfa törzséhez, későn reagáltam.
-Ki van ott? - kérdezte kicsit meglepetten. Nagy levegőt vettem, s előjöttem. - Agenor? Hogy kerültél ide? És... és mit csinálsz?
-Hát én csak kijöttem a Tiszához, és megláttalak téged. El akartam menni, de késő volt. - válaszoltam.
-Nem kell el menned! - mondta. - Hogy vagy?
-Jól. És te?
-Hát én is.
-Most mennem kell, tényleg! Majd később talán beszélünk még.
-Nem hiszem. El fogunk utazni. Messze a Tiszától.
-Sajnálom! De most mennem kell. - mondtam félig a hangomban kicsit sajnálkozva és durván.
-Viszlát! - köszönt csillogó szemekkel utánam nézve. Én köszönés nélkül távoztam Wunderrel. Egyszer távolabbról visszanéztem. Ő már a fenti parton állt, s mint aki öngyilkos akart lenni, úgy nézett a csendes Tiszára. Néztem még egy kicsit, majd hazamentem.