ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Az egyik vállán egy angyal ült, a másikon egy ördög. Olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre őket.
- Meg kell tennie! Mindenképpen!- szólt az ördög, és hogy a mondottakat
nyomatékosítsa, jó nagyot csapott az ember kobakjára.
Az angyal kényeskedve tisztította hófehér kezén a körmeit. (Vajon miféle kosz mehetett a körme alá? Hisz az angyalok olyan tiszták!)
- Dehogy, dehogy. Semmiképpen nem lenne méltó hozzá!- ellenkezett az angyal.
Bemocskolná magát vele. ...és a lelkiismerete, arra is gondolj!
- Ugyan már! Lelkiismeret! Micsoda ósdi duma! Nem kell állandóan a lelkiismeret
álcája mögé bújni! Tegye meg! Egyszer él...nem de bár?! - és kaján vigyor futott végig az ördög arcán.
- Pont azért ne tegye meg, mert egyszer él. Hogyan számol el cselekedetével halála
óráján? ...és addig...és addig is mi lesz?
- Mi lesz? Mi lesz? Nem teljesen mindegy neked? Hány órája is vitatkozunk?
- Van vagy tizenkettő.
- Hát ez az! Hagyjuk az egészet, és igyunk valamit a sarki kocsmában. Fenemód kiszáradt a torkom.
- Rendben, nem bánom. Valójában felesleges itt vitáznunk, hiszen a döntés az emberé.
Az ördög vagány, az angyal kecses mozdulattal leugrott az ember válláról és elszökdécseltek a kocsma irányába.
Ugyanebben a pillanatban az ember döntött, és úgy érezte, mintha mázsás teher hullana le a vállairól.
Pedig csak egy füstös szőrszálat és egy hófehér tollpihét fújt el a vállairól a szél a kocsma felé...