A szabadulás 1.


Vajon merre járhatsz most?
Ezen tűnődöm, kérdő tekintetem a rácsos ablakra szegezve,
Nagyon hiányzol, bárcsak belépnél az ajtón, s arcod, mint régen, kedvesen nevetne!
Úgy fáj, hogy elmentél, nem is búcsúztál, csak magaddal vitted a kínzó keserűséget,
A sejtelmes és ingoványos múltat, a bánatos zavart, ezt az érthetetlenséget:
Miért kapunk mindig kevesebbet? Érdemeinkből miért űzhetnek csúfot?
Mikor érhetjük már el az oly áhított csúcsot,
Ahol megállhatunk, s munkánk termését nyugodt lélekkel élvezhetjük,
A kiérdemelt megbecsülést saját bőrünkön tisztán érezhetjük?
Tudatában vagyunk, hogy a világ egészében mi is fontos részeknek számítunk,
Ha egy érték felépül, ahhoz mi is eszmét és tartalmat szállítunk,
De nem szembesülünk a ténnyel, hogy fölöslegessé vagy számkivetetté válunk,
Mert a nehézséggel szemben megoldást így hogyan találunk?


Egy út lehet csupán, mely vigaszt nyújthat a válságos napokon:
Az őszinte kapcsolat, mely szilárdan nyugszik az igaz szavakon!
Valami mindig történni fog:
Várakozásaink meghiúsulnak,
A javak egyszer kecsesek, s lágyan hozzád simulnak,
Majd előzmények nélkül egyre távolabb kerülnek,
Szorongással, félsszel és magánnyal vegyülnek
Egy pillanat alatt hegyek omlanak össze,
Tengerek vize mossa el a gazdag partvidéket,
A kőzuhatag nem tiszteli az alkotásba fektetett erőt,
Nincs hatalma már semmilyen igének!


Elérkezik aztán egy borzadályos reggel,
Kezet fogva a gyilkos gondolattal,
Segítséget nem kérsz, mindössze enyhülést kívánsz,
Szövetkezve a bájos démonokkal
Az önsajnaálat elburjánzik, hagyod,
Hogy elveid hosszú léptekkel a sírba lépjenek,
A hazug örömforrások megtévesztő hévvel apró porcokra tépjenek!


Kezdetben roppant felfedezés ez:
Könnyű lebegés a fekete valóság és a rózsaszín bárányfelhők között
Meg vagy győződve:
Szívedbe egy varázslatos gyógyszer bizsergő mámora költözött!
Az idő gyorsabban telik, mint valaha,
A határok, melyek életed egységeit eddig finoman lezárták,
Nem léteznek többé!
Az új méretek elkápráztatnak, az észszerű igények elől az utat elállják!
Ám e ravasz s ellenállhatatlan csábítás nem fejtheti ki örökké orvosi hatását,
Folyton ismétlést követel, nem adja ingyen meleg, komfortos lakását,
Ahol két szó uralkodik vég nélkül,
Kemény betűkkel egy vastáblára vésve:
Szenvedély és pusztulás hajszálpontos menetrenddel,
Soha egy percet se késve!
A kísérőtársuk pedig nem más, mint az őrködő, mindig éber bűntudat,
Mégis képtelen vagy rá, hogy kiadd az útjukat,
Hogy elűzd magadtól a kísértés s megtévesztés aljas sugallatait,
Azt mondod, az örökkévalóság nyugalma van itt!