Nincsen remény... - suttogva szólt B. fejében az az egyetlen mondat, amit a kedvese mondott szomorúan fél órával ezelőtt. Azóta csak ment, s már azt sem tudta merre, talán amerre a lába vitte, talán amerre a végzete. Nincsen remény. - mondta a hang, és B. csak taposta a havat, hallgatta, hogy ropog a talpa alatt, s mintha minden lábnyom a szívét sújtaná, s nyomná a bordái közé. B. nem hitt. Nem volt vallásos. Nem ismert el maga felett sem embert, sem istent, kivéve egyet... Nincsen remény. - ordította a hang, s B. csak sétált, maga mögött fülrepesztő roppanásokat hagyva. Mi sosem halunk meg. - mondta egyszer a kedves, és B. hitt neki. Nincsen remény. - visszhangzott B. feje, és a ropogás már elviselhetetlenné vált. Mintha szíve a bordái közül készülne kitörni és kitoccsanni abba a pocsolyába, amit megmérgezett a só.
- Bankrablás a 7. utca sarkánál, a tettes három túszt megölt, a Veszely utca felé menekül, lövöldöz. - harsant fel B. vokitokijából az értesítés minden egységnek, B. megijedt. Beleborzongott.
Nincsen remény. - kiabált a hang, és az jutott B. eszébe, milyen lenne meghalni. Bár ma egyszer már mintha meghalt volna, mintha szívében a kedves megforgatta volna a tőrt, mikor mindenért őt okolta, mikor mondta, nincsen remény, mikor B. elvesztette a hitét. Sóhajtott. Mintha a halálsikolya lett volna. Meghalni... megoldás? B. széttartott kézzel fordult be a Veszely utcára, mintha megváltást várt volna. A megváltás eljött. Puska dördült, és B. szétterült a lucsokban. Egy utolsót rúgott, és meghalt. Nincsen remény. - tátogta a hang képzeletbeli szájával, majd képzeletbeli vállát megvonva örökre elhallgatott.