"Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek... ""Wass Albert


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy tündér leány, akit Gyöngyikének hívtak. Társaival boldogan élt Tündérországban. Játszottak, dalolta, kergetőztek, így mulatták az időt. Ha már ezt is megunta, elsétált a tengerhez, kiült egy magányos sziklára s onnan nézte a a napnyugtát, a napfelkeltét. Csodálta a tenger kékségét, a fodrozódó hullámokat. Szerette, ha a szél borzolta a haját. Sokszor szomorú dalokat énekelt a tengerparton,mert érezte,valami hiányzik az életéből. Tündér pajtásai hívták,hogy jöjjön játszani, hímezni, de ő egyre többször sétált el a tengerhez, és dalolta a bús énekét:

- Tündérnek születtem,
Eddig palotában éltem.
Szeretnék elmenni,
Emberek közt élni.
Emberek közt élni,
S boldogabb lenni...

Hallgatták a sirályok, odagyűltek a halak, mind hallgatták a tündér énekét. Egy kis madár, az aranylile minden este odaröppent, hogy hallhassa a szép éneket. Repkedett a tündér körül, majd egy karnyújtásnyira letelepedett tőle. Aztán egyre közelebb merészkedett a tündérlányhoz. Sokszor sírdogált a lány, s könnyei gyöngyökké váltak.De hogy ne lássa senki, mindig kagylóba tette, s behajította a tengerbe. A kis lile, is próbálta vigasztalni, de hiába, a lány csak szomorkodott.
A gyöngyhalászok nagyon megkedvelték a magányos szikla környékét, mert gyakran találtak igazgyöngyöket. Egyszer egy ifjú gyöngyhalász este nem tudott aludni, kisétált a partra, s ekkor meghallotta az édes-szomorú dallamot.

- Tündérnek születtem,
Eddig palotában éltem.
Szeretnék elmenni,
Emberek közt élni.
Emberek közt élni,
S boldogabb lenni...

Lassan elindult a hangirányába és megpillantotta a tündért. Aranyhaját borzolta a szél, a lenyugvónap pirosas fényénél a sziklán ülő alak csodálatosan festett. A fiú nem tudta levenni a szemét a lányról.
- Ki vagy te szép leány?- kérdezte.
A tündér azonban úgy megijedt, hogy felpattant s visszarepült a palotájába. A legény csak állt, s nem tudta álom volt, vagy valóság? Elhatározta hogy másnap este is kijön a partra, s majd akkor kiderül, hogy álom volt-e, vagy valóság.
Másnap este a tündér újra kezdte az énekét. Az aranylile ott ült mellette. A legény óvatosan lopakodott, nehogy a lány észrevegye. Nézte egy darabig, de nem bírta megállni, hogy ne szóljon.
- Ki vagy te szépséges szép leány?
De alighogy befejezte a mondatát a lány megint felugrott, s elrepült. De a legény most ügyes volt, s elkapta a kismadarat, s faggatni kezdte.
- Ki ez a csodálatos teremtés? Hol lakik?
A kismadár elmondta, hogy a lány valójában egy tündér, aki minden este kijön a palotából, kiül a sziklára s itt énekel. Ha sír, akkor a könnyeiből gyöngyök lesznek. Markó, mert így hívták a legényt, csak ámuldozott, s most már tudta, hogy ezért van mostanában itt ennyi igazgyöngy.
A gyöngyhalászoknak nem volt könnyű dolga, sokszor több órát töltöttek a hideg vízben. Egy kosárral a kezükben merültek a habokba, hogy gyöngykagylókat szedjenek. Lélegzetüket hosszú perceken át visszatartották, s akár tizenöt méter mélyre is lemerültek. Derekukra kötelet erősítettek, s ha azt megrántották, akkor a csónakban ülők felhúzták őket. Sokan meghaltak, mert túl mélyre merültek, s mire felhúzták őket, már késő volt. Voltak olyan vakmerőek is, akik nem kötötték derekukra a kötelet, ők, sokszor örökre elmerültek.
Elhatározta Markó, hogy holnap is eljön, s beszél a lánnyal. Megkérte kismadarat segítsen neki, beszélje rá a lányt, ne menjen el.
Másnap este, bíborfényben úszott az ég, csodálatos volt a napnyugta. A tündér most is énekelte szomorú dalát.

- Tündérnek születtem,
Eddig palotában éltem.
Szeretnék elmenni,
Emberek közt élni.
Emberek közt élni,
S boldogabb lenni...

Egyszercsak a kismadár egy csodálatos nyakláncot tett a lány kezébe.
- Ezt honnan hoztad? - kérdezte Gyöngyike a kis aranylilét.
-Ezt Markó hozta neked ajándékba, szeretne veled beszélni, s kéri ne menj el, hallgasd meg!
Addig kérte a kismadár, hogy a lány végül is beleegyezett, hogy beszél a legénnyel.
Markó közben el kezdte énekelni a gyöngyhalászok dalát:
-A gyöngyhalászok lemerülnek
a tengerben igazgyöngyöt keresnek,
sokan örökre a tengerbe vesznek,
de a többiek újra s újra alámerülnek.
A dal nagyon tetszett a lánynak. Markó odament hozzá, s beszélgetni kezdtek.
- Hogy hívnak Téged te szép leány?
- Gyöngyike a nevem. Azért kaptam ezt a nevet,mert könnyeim gyönggyé válnak.
- Engem Markónak hívnak. Gyöngyhalász vagyok. Itt élek nem messze egy kis kunyhóban. Te hol laksz? Mert a falunkban még nem láttalak.
-Messze...nagyon messze...-s peregni kezdtek a könnyek a szeméből, ami azonnal gyönggyé is vált.
A legény csodálkozva nézte a gyöngyöket.
- Ne sírj, segítek, ha bajban vagy!
A lány nem szólt semmit, egyszer csak felpattant, hogy neki most már mennie kell.
Innentől kezdve találkoztak minden este, s egymásba szerettek. Sokat beszélgettek, de szomorúak voltak, mert tudták, soha nem lehetnek egymással boldogok.
Egy kapzsi gyöngyhalász kifigyelte, hogy Markó minden este elmegy. Kíváncsi lett, vajon hová mehet, vajon mit csinálhat? Egyik este utána lopkodott, s megleste. Látta Gyöngyikét, s látta azt is, ha sír, és a könnyei gyöngyökké válnak. Elhatározta, hogy elrabolja a lányt, gazdaggá teszi magát, hisz a lány biztos sokat fog sírni, s neki rengeteg igazgyöngye lesz.
Egyik este Markót elcsalta, hogy segítségre lenne szüksége. Markó jó szívvel ment, gondolta gyorsan végeznek, s utána megy Gyöngyikéhez. A gonosz Tahim, pedig bezárta Markót. Ő pedig elindult a lányhoz. Most is a sziklán ült a tündér. Énekelt:

-Markó szívem, Markó!
Itt van már az este,
S te nem jössz,
Hiába várlak epekedve.

A kis lile észrevette a veszedelmet, hangosan trilllázni kezdett, de Tahim egy kővel megdobta, s kismadár holtan esett le a szikláról az egyre jobban háborgó tengerbe. A tenger zúgásával, egyre sötétebb színével akarta figyelmeztetni a lányt, de ő nem vette észre.
Tahim a lányra dobott egy halászhálót. Gyöngyike hiába kapálódzott, nem tudott kiszabadulni. Közben Markó nagy nehezen kijutott a fogságból, s rohant a tengerpartra, mert érezte, Gyöngyikével történt valami. Meglátta Tahimot, akik cibálta a lányt. Rávette magát, dulakodtak. Sikerült legyőznie a gonosz halászt, egy kővel fejbe vágta, s így az, holtan esett össze. Gyöngyike vergődött a hálóban, próbált kiszabadulni, de egyre közelebb és közelebb került a szikla széléhez. Markó kiáltott, el akarta kapni, de nem sikerült. Együtt zuhantak a mélybe. Esés közben átölelte Markó Gyöngyikét. Elmerültek a tenger habjaiban. Egymás szemébe néztek szerelmesen...Nem akartak már élni, mert tudták, mindig lesz valaki, aki kapzsi, és mindent megtesz azért, hogy sok igazgyöngyöt szerezzen.
Csend lett. A tenger morajlása is elhallgatott, színe is újra kék lett. Soha többé nem látta őket senki.