Hát most már loptam is. Ez katasztrófa. Szóval borzasztó, hogy ennyi idős fejjel történjék meg mindez, de hát a sors útjai .... ugye?

Történt ugyanis, hogy távol szép hazámtól rátaláltam életem eddigi legjobb főnökeire. Egy házaspárra, akik velem szinte egyidősek.
Nagyon kedves segítőkész emberek, akik megtesznek mindent, hogy a náluk töltött időmet a lehető legszebbé varázsolják. (Sok otthoni főnök tanulhatna tőlük!) Így aztán ha lejár a munkaidőm sok szép programot szerveznek nekem.
Csak néhány példát említek;
A főnökasszonyom magával vitt Innsbruckba Andre Rieu Koncertre.
A főnököm Trautmannsdorfba, Sissy botanikus kertjébe. S mivel a főnököm épp olyan "hegybolond", mint én, a főnökasszonyom igen gyakran szervez nekünk vándorutakat a közeli hegyekbe. Természetesen, mi ezt készséggel teljesítjük is.

Az elmúlt héten egy ilyen vándortúránk egy parasztgazdaság udvara mellett vezetett el. S láss csodát! A bejárat mellett egy kis szék került elhelyezésre, de benne gyerek helyett egy szép virág csücsült.
Kedvenc főnököm, azonnal el is határozta, hogy márpedig ilyet ő is fog alkotni kedvenc nejének.
- Ugye Manó segítesz nekem? - hangzott a felkérés.

Bevallom őszintén, többféle végzettségem van, de kisszéket még sosem készítettem. De hát nem is erről volt szó. Meg hát a főnök, az ugye mégis csak főnök.
Meg sem várta a válaszom, azon nyomban eldöntötte, hogy hétfőn úgyis szabadok vagyunk, hát megejtjük a nagy alkotást. Én pedig csak reménykedtem abban, hogy kellően Alzheimeres már.
Hétfőn délelőtt 10 órakor kopogtatott az ajtómon.

- Manó készülődj, megyünk az erdőbe! - hangzott az ellentmondást nem tűrő felhívás. Rosszat sejtettem, de összekaptam magam és indultam is. Ő már benn ült a kocsiban. Próbáltam elhessegetni a rossz érzésemet, de hiába. Hamarosan beigazolódott főnököm teljes szellemi épsége.
Megálltunk egy szép, ám eléggé veszélyes részén az erdőnek, s mikor előkerült a kisfűrész, a kisbalta és a mérőszalag, már tisztában voltam vele, itt egy történelmi esemény zajlik.
A keskeny gyalogút mentén kb. ötszáz méter hosszúságban szép nyírfácskák szegélyezték a meredek fenyvest.
Nem tudom melyikünk szakértelme volt a nagyobb, de nekem halvány fogalmam sem volt a helyes faválasztást illetően. Vagy ötször elballagtunk oda-vissza az úton és szemrevételeztük a kecses nyírfácskákat. Ám az egyik túl vastag volt, a másik túl görbe, a harmadiknak nem volt kellően nyírfa-formája, és még sorolhatnám a különféle indokokat, ami miatt nem felelt meg egyetlen csemete sem.

- Na, ez itt jó lesz! - hangzott főnököm megelégedett kijelentése, és rámutatott egy magányosan álló, szép szál fácskára. Ám ez ellen pedig én kezdtem el tiltakozni.
- Ha már lopunk, hát legalább tisztességesen! - válaszoltam.
- Keressünk olyat, ahol ritkítani kell!
Még legalább vagy fél órát le - fel sétáltunk a soron, mire megleltük elképzeléseink megtestesülését.
Nos kezdődhet az akció! - gondoltam.
Főnököm egy magas vékony ember. (Én nem annyira.) Többszöri nekirugaszkodásra sikerült is felkapaszkodnia az oldalra. De igen ám, a fűrész önállósította magát a nagy erőfeszítésben és önként távozott. Természetesen a gravitáció törvényeinek érvényesülési folyamatában. Így hát a főnöknek is vissza kellett ereszkednie a meredek oldalon. Eddigre már én is nagy kínlódással öleltem egy fácskát, de itt aztán megállt a világ és a továbblépés. Szegény kis csemete törzsét csak szorítottam, mert ha elengedem, egészen biztosan visszacsúszok. Felfele pedig nem volt erőm lépni az oldalon. Így aztán a lehető legnagyobb nyugalommal rábíztam magam az időre. Az majd megold mindent.
Legfeljebb egy nyírfát szorongató múmia marad személyemben az utókorra - villant át az agyamon.
Egyéb röpke gondolataimnak nem maradt bevésődésre idő, mert az események igen gyors ütemben követték egymást. Ami a jövőbe vetett kilátásaimon való gondolkodásból kizökkentett, az egy itteni káromkodás volt.
- Porcelána! - hangzott a szó.
A hang irányába fordultam és megpillantottam egy a földön fetrengő, csupa poros, ágdarabkákkal díszített embert, aki keservesen próbál felállni.
Na, nekem sem kellett több. Szerencsétlen fácskáról elkezdtem lerázni a leveleket, annyira elkapott a részvétlenség. (Nevettem. Haha, inkább nyerítéshez volt hasonlatos.) Igen ám, de közben sikerült a rakoncátlan kis fácskának kibújni a kezem közül, és én a fizika törvényeit meghazudtoló irtózatos sebességgel találtam lehuppanni, természetesen a legszélesebbik testtájékommal. Nekem nem volt lehetőségem káromkodni.
Ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt még mindig rázkódtam a nevetéstől, másrészt igencsak fájdalmasan érintett az a metamorfózis, aminek hatására a hátsó felem a sündisznóhoz hasonlatossá alakult a fenyőtüskék jóvoltából. Harmadrészt azon kellett szuperszonikus sebességgel imádkoznom, hogy a másik oldalon nehogy lezúduljak és kitörjem a zsenge fenyőcsemetéket.
Szerencsémre sikerült a gravitációt a súrlódás - mint fizikai tényező segítségével legyőznöm, s az út szélén landolnom. Igen ám, de nem egyedül tettem. Kedvenc főnököm igen nagy segítséget nyújtott, mivel szerencsésen elütöttem a másodszori felkapaszkodási igyekezetekor.
Ismét elhangzott a jól ismert káromkodás.
- Porcelána Manó vas machst du?
- Na, szép! - gondoltam. Nagyanyó létemre itt fetrengek fényes nappal a távoli erdőben egy férfivel, falopás kellős közepén. Ez már az igazi fertő.

Minden erőnket összeszedve újra nekilódultunk a kiszemelt célpontnak. Nagy keservesen el is értük a szerencsétlen fácskacsoportot. Ezek után már pár perc alatt a földre borult előttem a kiszemelt áldozat. Miközben a főnököm egyre csak ezt ismételgette:
- Na, ez a fa jó lesz lábának. - Mindehhez nagy megelégedettséggel bólogatott.
Nekem nem tudom miért kellett felkapaszkodnom az oldalon, mert mire felértem, a fácska már le is csúszott a meredeken.
Aztán hamarosan követte a második, miközben a főnököm csak ezt hajtogatta:
- Hú de jó lesz ez a része lábának!
Én csak néztem nagy ostoba szemekkel, és meg kérdeztem:
- Hát hány lába van egy széknek? Vagy ez csodaszék lesz?
Na, mindegy, ez lesz a százlábú szék, egy új találmány, de abban biztos voltam nem kapunk érte Nobel díjat.
Mikor az utolsó fácska is lefektetésre került, kiderült; egyetlen főnököm nem ismeri kellően a nyírfákat, mivel a nagy igyekezetben egy vadcseresznye is nyírfácskává avanzsált.
Ekkor aztán nyomatékosan felhívtam a főnököm figyelmét a szakszerűtlen faeltávolításra, aki íziben neki akart látni egy újabb gyilkolásnak.

- Nem vágunk ki többet! Loptunk már eleget! Különben is, csak négy lába van egy széknek.
A holnaputáni mühlbachi bolhapiacra nem készítünk kisszéket és slussz.

- Igazad van Manó, nem lopunk többet! - hangzott a megnyugtató válasz.

Csak otthon derült ki számomra, hogy kedvenc főnökasszonyom mit sem tud e század székhadműveletéről. De nem is az én tisztem erről felvilágosítani - gondoltam.

Mint később kiderült a főnök megsejtett valamit az én hatalmas székkészítési tudományom minőségéről, mert már az összeszereléshez nem igazán volt szükség a segítségemre. Néhány kisebb mérés után a kispadra kerültem. Nem is bántam.
Elkészült a négylábú remekmű. Legalábbis a főnökömnek úgy tűnt mindaddig, míg egyetlen felesége haza nem érkezett.
Ekkorra a kisszék formájú alkalmatosság a bejárat mellé került, mint kiállítási darab.
Elhangzott a varázsszó:
- Mi a csudát keres itt ez a tüzelőhalmaz? - kérdezte kissé indulatosan főnökasszonyom.
Egyetlen és kedvenc főnököm, csak nézett egy darabig, majd megszólalt.
- Gyere Manó, megyünk az erdőbe!
-
Nem esett több szó életünk hatalmas alkotásának sorsáról, de nem láttam a kisszéket már lassan egy hete. Lehet, már nem is fogom?

Nos, mi ebből a tanulság?
Mielőtt lopni mész kérdezd meg az asszonyt!