Ülünk egymással szemben. Két ismerős ismeretlen. Te nézel engem mosolyogva, én meg téged nézlek derűsen. Az arcomon rám ragasztott nevetés. Zavarban vagyok, mint ahogy te is biztosan.
Nézek a szemedbe és próbálom ott felfedezni azokat a régen vágyott félrenézéseket, a cinkos összekacsintásokat, amik egyé forrasztottak bennünket annak idején, de valahogy nem találom sehol. Pedig te vagy az, biztosan. Olyan nagyon ismertelek, sokszor szólnod sem kellett, tudtam, mit fogsz kérdezni. Most meg nem tudok rólad semmit.
Elmondjuk az illendőség közhelyeit. Csupa feledhető kérdés, csupa érdektelen válasz. Várok, még mindig várom, hogy leomoljon az évek alatt felépült fal kettőnk között, de nem változik semmi. Látom, néha félrenézel, másokat keresel a tekinteteddel. Ott, a legutóbbi kérdésednél is. Meg sem vártad, mit felelek, máris valami más gondolat foglalta el azt a kevés időt, amit nekem tartogattál.
Én nem kérdezek. Úgy érzem, nem lenne őszinte a válaszod. Nem mondunk semmi fontosat. Pedig mennyi mindent szeretnék elmondani neked, ha kérdeznéd. Apróságokat. Tudod, nekem az apróságok a fontosak.
Aztán már csak emlékeket keresek a szemedben, olyankor, amikor rám nézel. Azokat még megtalálom. Nem kérdezem meg, hogy te is emlékszel-e. Nincs értelme. Tovább lépek.
Aztán egész este sóvárogva nézek feléd, és sajnálom a szavakat, amiket nem mondtunk ki, sajnálom az emlékeket, amiken nem nevettünk úgy, mint régen.
A temetőbe menet aztán valami megérint bennünket a múltból. Egymás mellett megyünk, lassan, hogy el ne tévesszük a helyet, ahova igyekeztünk. Emlékszel - kérdezed -, emlékszel, még a régi szobára? És az a bizonyos matek óra? A fiúra a buszon, akibe mind a ketten szerelmesek voltunk? Nem beszéltünk egymással hetekig. Rossz volt..
Igen rossz volt, mint ahogy rossz volt ez a huszonöt év is beszélgetés nélkül. Mikor lesz a következő? Lesz? Akkor lesznek szavaink egymásnak? Semmi nem biztos. Csak a remény, hogy találkozunk öt év múlva.