Majdnem révbe értél, mikor újra megcsapott az örök tél szele,
Meg kellett találnod az eltűnt értékeket.
Fagy és szégyen pirítja arcod, megfagyott már a nagyobbik fele,
Egy más, tán szebb jövő reményét érzékeled.


Most úgy látod, rossz voltál: önző s tékozló,
Az összes emberi baj okozója,
Világi javakat jogtalan birtokló.
Miért is születtél e földgolyóra?


Ha túl jóságos akartál lenni, többet ártottál,
A ritka angyali lényt nehezen viselik el.
Ha hazudtál, számos ártatlant a mélybe rántottál,
Küzdöttél, de magad se tudtad, hogy kapaszkodj fel.


Mégis hiszel, nem mondtál le végleg az újról,
Mely végre értelmet és egyensúlyt hozhat.
Többé nem kívánsz inni tisztátalan kútból,
A bűnös vízcseppek mérgezést okoznak.


Nem élhetsz hibák nélkül, mindenki tetszését kiváltva,
Nem kerülheted el, hogy olykor elszégyelld magad,
De ember maradsz, kezed bátran a jó felé kitárva,
S akkor szándékaid elé nem állíthatsz falat.


Tisztesség: talán az egyetlen igazi erény,
Melynek változó hangját egy életen át kövesd!
Tettvágya erős s feltétlen, de a visszhangja szerény,
Hogy az álmaiddal végül te is karöltve jöhess!


Ne bántsd az embert, kit mindenki kedvére aláz!
Ne lopj, még ha a többség álca nélkül is teszi!
Mindegy, mi a divat, a diktátor mit magyaráz,
Bölcs, ki a tisztességet mindig komolyan veszi!


Nem tudom, mi az élet célja, hol a végállomás,
De nem ismerek jobb módot, mint tisztességesen élni!
Lehet, látszólag ez nem egy mennyei, víg áldomás,
Hogy betarthassam, többet még magamtól sem tudok kérni!