6. fejezet Régi barát, új barátság

Otthon volt, már nem is egy napja. Az álom eddig elkerülte, ahogy régi barátai is. Nagyon unatkozott. Szülei pedig félig aggódva, félig örömmel vették észre, hogy Dukan nem jár a házuk felé. Zelta is valahogy így érzett. Ahogy feküdt az ágyán, körülnézett a szobájában. Milyen egyedül maradt! Saddu hiányzott neki leginkább. Úgy döntött, hogy meglátogatja. Lehunyta szemeit.
Szinte rögtön megpillantotta őt. Vele szemben ült, egy ugyanolyan zöld karosszékben, amilyenen Zelta is. A falak émelyítő piros színűre voltak festve. Zeltát elfogta a szédülés.
-Saddu...
-Igen, újra itt vagyok. Most pedig mondj egy nevet. A legjobb barátodét.
Zelta végiggondolt a banda tagjain. Szóba sem jöhetett senki. Jellemtelen, csordaszellemű senkik voltak, mint korábban ő maga is. Talán nevük sem volt, Zelta legalábbis nem emlékezett rá.
Másra kellett tehát gondolnia. Eszébe jutott a szomszéd srác. Milyen jókat beszélgettek korábban! Vele értették meg legjobban egymást. És hogy elhanyagolta őt, hogy Dukan szolgája lehessen. Elhatározta, hogy változtat ezen, és fel fogja keresni. Ezzel egy időben kimondta a nevet.
-Kerah.
-Rendben, akkor most figyelj. Kerah utazni akar, a tengeren élni. Jól tudod. Pár hónap múlva baleset éri, és sántítani fog a bal lábára egész életében. Semmilyen hajóra nem veszik majd fel, még takarítani sem. Az ő álmai sosem valósulhatnak meg.
-Honnan tudod ezt? - kérdezte aggodalommal Zelta.
-Ezzel most ne törődj. Ha kimész az ajtón, ismerős lesz a terep. Tudod majd, hova kell menned. Menj, és mondd el neki, amit hallottál.
Saddu bíztató pillantásától felbátorodva kilépett az ajtón. A sötét folyosón volt, hat fáklya világította körül őt, és az egyetlen nyitott ajtót. Zelta tudta, kit fog mögötte találni.
Zelta léptei messzire hangzottak, ahogy visszaverődtek a falakról. Kerah is meghallotta.
-Zelta! Mondta egy fura pasas, hogy jönni fogsz!- kiabálta bentről, hallatszott, ahogy közeledik az ajtó felé.
-Szia, Kerah.
-Tényleg örülök, hogy benéztél, már nagyon rég jöttél. Gyere be!
Zelta Kerah szobájába lépett be. Megismerte a világoskék falat, ami már kezdett elkopni, az agyon használt, besüppedt széket, és a komor bútorokat. Mint mindig, most is rend volt, és tisztaság. Leült megszokott helyére, az ágy bal felére, és kényelmesen hátradőlt. A beszélgetés elől kitérvén nézegette a polcokra kirakott kacatokat, mintha nem ismerné mindegyiket betéve.
-Ki volt az az alak? Olyan furcsán beszélt, azt mondta, barátok vagytok.
Zelta önkénytelenül is elmosolyodott erre a kifejezésre. "Barátok." Barátok lennének Sadduval? Zelta ezt nem nagyon hitte.
-Az ismerősöm. Üzenetet küldött neked.
-Hogy hogy? Miért nem mondta el, ha akart tőlem valamit?
-Hát tudod...vannak dolgok, amiket jobb, ha egy baráttól tudsz meg.
-Mi az? Zelta, van valami baj? Ugye nem?
Zelta végignézett barátja kétségbeesett arcán, és úgy döntött, nem mondja el neki. Nem fogja élete elején széttörni a barátja álmait. Van még néhány hónapja, addig hadd álmodozzon, úgyis lesz elég idő, amíg kilátástalanságban kell majd élnie.
-Mondd már, hogy mi van?!
Zelta most eszmélt fel, milyen sokáig merengett.
-Hmm...hát...sajnos nem tudunk majd találkozni egy ideig. Elköltözöm a nyárra a nagyszüleimhez.- hazudta Zelta, kapva az első ötleten, ami eszébe jutott.
-Zelta! Mit ijesztgetsz? Már azt hittem, hogy valami komoly. Nem szeretem, hogy mindent ilyen körülményesen adsz elő. Persze ez is rossz, hogy elutazol, de mostanában úgysem találkoztunk túl sokat.
-Igen tudom. Ne haragudj, ezentúl megint máshogy lesz.
-Helyes. -mondta lelkesen Kerah.- akkor megint készülhetünk együtt a saját szigetünkre, a nagy kékség közepére. Ha akarod, felveszlek matróznak a hajómra! -tette hozzá nevetve.
Zeltának összeszorult a gyomra. Nem mert felnézni a barátjára. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de tudta, hogy ha már belement a hazugságba, folytatnia kell.
-Jó lesz, majd felszedjük minden kikötőben az összes szép lányt!
Mosolyogni próbált, de nem sikerült túl jól. Ő is érezte. Felállt.
-Kerah, ne haragudj, el kell mennem összepakolni, meg ilyesmi. Majd benézek, ha megjöttem. Meg akkor is, ha hazajövök esetleg hétvégére.
-Azt hittem maradsz még, de jó, menj csak. Jó nyaralást!- nézett Zelta után, aki gyors léptekkel hagyta ott a szobát a csodálkozó Kerahhal.
Zelta mögött hatalmasat csattant az ajtó. Mintha dühösen bevágták volna. A folyosón teljes sötétség volt, a fáklyák nem égtek, még akkor sem, mikor Zelta kétségbeesetten dobbantott néhányat a lábával. Futni kezdett, bele a sötétségbe. Valaki elkapta a karját, és gúnyos nevetést hallott. A lendülettől tovább repült, és térdre esett. A hang fölüle szólt tovább.
-Ki elől futsz?
Zelta fejében rögtön megérett a válasz. Tudta, hogy ez az.
-Magam elől. A felelősség elől.
-Igen, így van. -mondta Saddu.
Zelta talpra állt. Érezte, hogy Saddu mellette áll.
-Nem megyünk be egy szobába? Zavar ez a sötétség.
-Nem, nem megyünk be. Itt csak magad vagy, és én, a lelkiismereted. -mondta Saddu, és szolid nevetést hallatott.
Zelta kevésbé találta viccesnek.
-Nem mehetsz újabb szobába, amíg meg nem beszéljük, hogy mit tettél. Hogy miért hazudtál a barátodnak. Fel is teszek egy kérdést: szerinted Kerah őszinte hozzád, megbízol benne?
-Igen, ebben biztos vagyok, őszinték vagyunk egymáshoz. Ő a legbizalmasabb barátom!
Saddu nem válaszolt. Várt, időt adott Zeltának, hogy átgondolja, amit mondott.
-Saddu, ez nem számít hazugságnak, vagy legalább kegyes hazugság volt...
-Biztos vagy ebben?
-Igen.
-Nem Zelta, ez nem kegyes hazugság volt. Gyávaság volt, hogy nem mondtad el neki!
-Így legalább van pár boldog hónapja vissza! Ne ítélj el engem!
-De elítéllek. Ha elmondtad volna neki, mi fog vele történni, talán elment volna hajózni, amíg egészséges. Rosszul teszed, ha csak egy oldalról nézed a dolgokat. Látod? Így már kegyetlenség volt, hogy nem mondtál neki semmit sem a jövőjéről.
Zelta lesújtva állt. Aztán futni kezdett vissza abba az irányba, ahol Kerah szobáját sejtette. Hiába kereste, folyton Sadduba ütközött. Egy idő után rájött, hogy hiába keresi, ez itt Saddu világa, minden úgy van, ahogy ő szeretné.
-Vannak dolgok, amiket nem lehet visszafordítani. Vállald a tetteid következményét!
-Saddu, mi értelme van ennek? Mit vársz tőlem?
-Azt, hogy rájöjj arra, miért kellett ezt megtenned.
-Azt akartad, hogy hazudjak. Hogy rájöjjek, mekkora gerinctelen ember vagyok? Mit akarsz tőlem már megint?!
-Igen, azt akartam, hogy hazudj. Hogy lásd, hogy annak is hazudsz, akit a legjobb barátodnak mondasz. Hogy nincs őszinte ember, és nincs őszinte barátság.
Zelta szomorúan nézett maga elé, de semmit sem látott a sötétben.
-Legalább tudom, hogy ő biztosan őszinte lenne hozzám. Ő más, mint én.
-Zelta, mikor hagysz már fel ezzel a hatalmas bizalommal mindenki felé? Miből gondolod, hogy Kerahnak nem volt feladata? Hisz nála is jártam, neki is jósoltam.
Zelta döbbenten állt.
-Velem is fog történni valami?
-Nem tudom. Nem mondhatom el. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne bízz másban, és magadban is csak akkor, ha őszinte leszel magadhoz. Törekedj erre, legalább magadat ne csapd be, más úgyis becsap.
Világos lett. A fáklyák fénye megvilágította őket: egy sötét alak egy törékenyebb fiú fölé magasodva.
-Hiszel nekem, Zelta?
-Igen. Sajnos igen.
-Helyes. Természetesen Kerahnak nem esik bántódása. Csak akartam, hogy higgy nekem. Nem hiszem, hogy e nélkül is megtetted volna. Most pedig menj, egy darabig nem találkozunk. Ébredj fel.
Zelta elgémberedett tagokkal ébredt. Az órája szerint csak öt perc telt el azóta, hogy elaludt. Átnézett a szomszéd házra, a barátja épp az ablak előtt ment el. Átintett neki, de Kerah nem vette észre.
Zelta örült neki, hogy nem történik vele semmi rossz. Néha örülni kell a jónak, még ha természetes is. Mindenki csak akkor vidám, hogy süt a nap, ha épp eltűnnek a viharfelhők. Zelta különösen örült most, hogy viharfelhők nélkül megúszta.