Előző nap este kezdődött. A tükör előtt állt és csak bámult maga elé. Észre sem vett. Pedig én is ott voltam. Aztán elment lefeküdt. Én hozzábújtam, amilyen közel csak tudtam. Emlékszem legszívesebben belé is bújtam volna. De akkor már nem lehetett. Az a sok dolog, ami akkorra már elválasztott minket. Kiábrándult.
Éreztem, sőt tudtam, hogy nem tart sokáig az együtt létünk Már nem úgy gondolta, hogy én vagyok ő érte. Elfelejtett hinni a kapcsolatunkban.
Elfelejtett vágyni, azokra a szép napokra, amiket együtt töltöttünk.
Szóval ott feküdtünk az éjszaka közepén. A sötét mennyezetet bámulta. A szerelme már halkan szuszogott mellette, elaludt. Átölelte, mintha vele akarna pótolni engem. Én pedig csendesen elsuhantam az árnyékba és az egész éjszakát máshol töltöttem.
Másnap borzalmas volt az ébredése. Nem is sejtette, hogy azért, mert nem töltöttük együtt az éjszakát. Nem tudtam egész nap közel kerülni hozzá. Csak követtem, mint egy sötét árnyék. Néztem, ahogy cselekszi a mindennapi dolgait. Nélkülem. Tudomást sem vett rólam. Csak úgy tett, mint megannyi üres ember.
A kávé fölé görnyedt. Küszködött a hányingerrel és az utálattal.
Aztán az a sivító, szűni nem akaró zaj, tört fel szinte a semmiből. Csak emlékképek maradtak. Ahogy az asztal fölött szerelmével háborúba kelnek. Minden testi reakció ellenem irányult. Hatalmas robajjal tört felém, amit az ember előállít magából. Mindenfelé fények cikáztak, majd nyomasztó sötétség gomolygott. Mintha végleg kilökődnék az otthonomból, belőle. A helyemet pedig minden erővel át akarná venni, Az.
Kiszaladt. A lépcső aljára ült. Majd ahogy felocsúdtam, utána siettem. Fentről figyeltem. Láttam, ahogy gyötrődik, küzd. De elszánást már nem éreztem benne. Már csak szemlélődő voltam.
Szerelme nagy táskákkal turakodott el mellette. Mellé érve még meglökte. Majd elpárolgott, mint a fekete füst.
Feltápászkodott. A házba ment. Lefeküdt. Enyhe, de folyamatos nyomást érzett a mellkasában.
Aztán végleg elengedett engem. Azóta szabad lélek vagyok. És nem vágyom vissza