Korán reggel, úgy hét órakkor,
Vet ki engem a puha ágy,
S ha visszaalszom, mi van akkor?
Nem hajszol még semmi vágy!
A muszáj miatt csak fölkelek,
Megkönnyitem álmos testem.
Oh, ti ádáz, gaz reggelek,
Rátok hangolom fáradt lelkem.
A kakaómat magamba döntöm,
Majd Kifli roppan fogam alatt,
Aznapi szerepem magamra öltöm,
S a mai napom vígan halad.
Cipom kopog a lépcsoházban,
Odakinn már zajlik az élet,
Akárhogy is, de nem hoz lázba,
Mert én dolgozóba mendegélek.

De nem baj, nem baj, nincsen gondom,
És ha van is, majd megoldom,
Minden terhem magam hordom,
S nem adom át, rontom-bontom!

Egy íróasztal mögé leülve
Bambulok szépen magam elé,
Néha gondolatban elmerülve,
Viccet küldök a kollégák felé.
S e-mail röppen, majd telefon csörren,
Hivat a fonök, és azt mondja,
Foglaljak helyet, maradjak csöndben,
De mától a vállam több teher nyomja.
Örülök nagyon, vígad a lelkem,
Tapsolnom kéne... nem élek vele.
Majd elfoglalom megszokott helyem,
És ha tehetném, szarnék én bele.

De nem baj, nem baj, nincsen gondom,
És ha van is, majd megoldom,
Minden terhem magam hordom,
S nem adom át, rontom-bontom!

Munka után már édes az élet,
Csakhogy e néhány röppke óra,
Úgy elszalad, hogy meg sem érzed:
A napnak vége, nincs több móka!
Egyre jobban közeleg a reggel,
A felismerés az agyadba vág:
Ez mókuskerék, ami már nem kell,
Elég volt ebbol, jaj, elég már!
Jó lenne végre lelépni innen,
Várna rám az édes semmittevés,
Ám ez csak álom, így marad minden,
A robot, a munka, az ébredés...

De nem baj, nem baj, nincsen gondom,
És ha van is, majd megoldom,
Minden terhem magam hordom,
S nem adom át, rontom-bontom!