Az emberek azt beszélik, hatalmas vihar tart a város felé. Sokak szerint nem egyszerű vihar lesz ez, hanem maga az Armageddon...
Jöjjön csak, nem érdekel! Én nem félem a halált. Már nem!

Egyszer volt szerencsém hozzá. Nem félelmetes, mint ahogyan azt a legtöbb ember hiszi. Sokkal inkább érdekes, mint rémisztő. Nem kaszás, nem szellem és a legkevésbé sem egy démon, vagy valami mitikus lény. Én tudom az igazat róla. Én láttam a birodalmát. Minden bizonnyal elképzelni sem tudjátok, milyen lehet. Hogyan is tudnátok? Hiszen én sem tudtam mindaddig, amíg meg nem pillantottam...
Voltaképpen nem is tudom, elmeséljem-e nektek mindazt, amit átéltem... Úgysem hisztek majd nekem. De ha ez valóban a vég, akkor hagyok rátok valamit, hogy emlékezzetek rám.

Ha ma újfent összefutok vele, többé nem fog elengedni, ebben biztos vagyok, de nem is bánom! Vágyódom vissza...
Azt még most sem tudom, hogy az első találkozásunk után miért is engedett el. Talán azért, hogy tudassam, nem kell félnetek a tőle. A haláltól nem kell rettegni. Már nem!
Legyen hát! Elmesélem nektek:

Egy esős napon kezdődött. Logisztikusként dolgoztam egy nemzetközi kereskedelmi cégnél. Éppen hazafelé tartottam a munkahelyemről, amikor egy részeg sofőr átjött az én sávomra... Minden olyan gyorsan történt. Emlékszem, egy pillanatra elsötétült a világ, aztán kinyitottam a szemem. Nem volt se alagút, se fehér fény. Ugyanott voltam az út szélén, de már nem a roncsban.

Valahogy megváltozott körülöttem minden. Furcsán bizseregni kezdett a testem, pedig fájdalmat sehol nem éreztem. Az elmém, a gondolataim mintha már nem is az én testemhez tartoztak volna. Csak távolról jött zarándokként pihentek meg fizikai mivoltomban a megfogalmazódás ereéig. Az érzékeimet pedig, mintha tüzes korbáccsal szították volna, olyan dolgokat éltem át, amiket azelőtt soha. Akkor kezdtem felfogni, hogy az érzékszerveim minden jelzésének egyre több és több mellékjelentése lesz. Addig láthatatlan súlyt és vastagságot nyertek a dolgok.

Akkor és ott láttam az illatokat, hallottam a színek lágy dallamát, éreztem a hangok kellemes, bizsergető ízét. Lecsupaszított tudatomat sokkal kiélezettebb érzetek bombázták, mint addig valaha, de lassan, egyre inkább élvezni kezdtem. Emlékszem, a zöld fű olyan élénken sugárzott, hogy azt hittem, ha hozzá érek, befesti a kezem. A megművelt, barna földnek lágy, hazahívó hangja volt. Olyan, amely hallatán megnyugszik a kisgyermek, elalszik a csecsemő és békére lel a lélek.

Ott és abban a pillanatban megértettem mindent, amit látok, hallok és tapasztalok, de amióta visszatértem, már én sem tudom felfogni. Immár emlékfoszlányok csupán, melyek azonban mind a részemmé váltak. Egy olyan élményhez kötnek ezek, amelyet nem képes felülmúlni semmi. Sosem hittem, hogy ilyen létezhet. Tudom, hogy mindez meglehetősen szakrálisan hangzik. Ha valaki korábban ilyesmivel próbált volna megetetni, biztosan elmebetegnek nézem. Nem is létezik erre racionális bizonyítási mód. Ez az élet esszenciája. Az emberek mind oda tartanak, ahol én egyszer már jártam.

Na, de térjünk vissza a roncshoz: embert sehol sem láttam, az autók, melyek a baleset miatt nem tudtak továbbhaladni, mind egy szálig üresek voltak. Aztán megjelent Ő. Nem láttam mást, csak egy felvillanó sziluettet. Az alakja egy emberéhez hasonlított, de mint később megtudtam, számtalan formában képes megjelenni. A fejemben hallottam a hangját. Olvasott bennem, tudta, milyen kérdések körül forognak a gondolataim. Aztán hirtelen, egyszerre választ kaptam szinte mindenre. Rájöttem hogy ki ő, mit tesz, honnan jött és mit akar tőlünk.

Az összes vallás tévedett. Nincs mennyország és pokol, se purgatórium. Még a reinkarnáció sem létezik, melyben némiképp hittem és reménykedtem.
Az általunk ismert halál nem más, mint egy nagyon távoli galaxisból érkezett idegen. Ahonnan Ő jött, ott nem érvényesek a nálunk ismert fizika törvényei. Számára nincs idő és tér. Fajtájának egyedüli képviselője.
Időtlen idők óta itt van már. Ha Ő nem lenne, az embereknek a haláluk utáni identitása sem létezhetne. Csak porrá válnánk, kortalan hamuvá, mely nem ér többet a sivatag homokjánál. Ő teremtette nekünk azt a világot, amibe mindannyian átlépünk egyszer. A hatalma brutálisan elképesztő. Olyan dolgokra képes, melyek lényegét fel sem tudom fogni. Ő engedett vissza engem ide. Valójában köszönetet kellene mondanunk neki, mérhetetlen hálát kellene sugároznunk feléje.

Milyen érdekes! Hosszú évek óta kutatjuk más lények nyomait a világegyetemben, de sosem gondoltuk volna, hogy pont a halálunk után találkozunk eggyel. Azt pedig végképp nem, hogy általa létezhet egy túlvilág...

Úgy látom megerősödött a szél. Közeledik a vihar, nincs sok időm. Annyi mindent kellene még elmesélnem, de már nem lehet. Tulajdonképpen nem is kell többet mondanom, hiszen az általam körvonalazott khtonikus világ szinte elképzelhetetlen. A célom csak az, hogy tudjátok, nem kell félnetek. Ti is meg fogjátok tapasztalni, és át fogjátok élni mindazt, amit én, és akkor megértitek.

Egy hatalmas, általam eddig soha nem látott méretű tornádó közeledik a házam felé. Átéltem már néhányat a pincémben, de most nem oda megyek. Ez már nem az én világom, nem tartozom ide. Kimegyek a viharba, és mosolyogva fogom várni Őt...
Eszembe jutott egy poén, egy kollégám kérdezte egyszer: - Mi a különbség a hasmenés és a halál között? Azt feleltem, nem tudom. Erre ő: - Semmi! Ha menni kell, hát menni kell! Jó vicc...

A papírt, melyre mindezt leírtam, egy erős fémdobozba teszem, mely átvészeli a tornádó pusztító dühöngését. Ha egyszer valaki rátalál és elolvassa ezt, akkor megtudhatja az igazat. Ez az én örökségem.
Ne féljetek! Talán egyszer találkozunk egy másik létformában, egy sokkal szebb világban...

Bernard Johnson, 2009 nyara.