Üvegkalitka

Legszívesebben üvöltenék. Meddig mehet ez így tovább? A színészek vajon mennyi ideig játszanak még? Mintha egy örökkévalóság óta ülnénk itt; egyszerűen kibírhatatlan. Ésszerűtlen, logikátlan történések sorozatát látom magam előtt, és az egész darab pocsék. Egy elgyötört lány vergődik, egy sötét üvegkalitkában. Körülötte jól öltözött, ápolt, vidám arcú emberek. De én látom, hogy mindez csak mű. Te jó ég! Ilyen silány alakítást! A többi ember miért nem veszi észre? Ezért az ókorban már paradicsommal dobálták a nézőteret.
Hiszen az egész műben mindenki olyan kommersz, átlagos, hogy szinte látom magam előtt, ahogy reggel felkel, és teszi, amit elvárnak tőle, monoton menetel. Napról-napra kényszeresen meg akarnak felelni, ezért felrajzolják a társadalmilag elfogadott arckifejezéseket a kis pofikájukra, aztán gyerünk tovább! Indulhat az erőltetett menet, ahol mindenki tökéletes, vagy legalábbis annak tűnik.
Unalmas. Miért nem láttok egy kicsit a szobrok mögé? Hát nem néztek bele ezeknek a mesterkélt figuráknak a lelkébe? Biztos vagyok benne, hogy érdekes sorsokra bukkanhatnátok.
Lehet, hogy az a jól fésült nő a kis, fekete kosztümben a múlt héten özvegyült meg, és otthon várja félárva gyermeke. Azt a másik férfit ott, a magas barnát, sármos külsővel, és világító kék szemekkel, kissé borostás arccal, amin kis zaklatottság is mutatkozik, ugye látod? A szeretőjétől tart hazafelé a meleg, otthonos családi fészekbe, ahol gondos felesége várja, mit sem sejtve, mosolyogva, boldogan, két gyerekkel. A vállára nehezedik a bűntudat súlya.
És az az idős néni a sarokban kuporogva? Valaha, ünnepelt, boldog, gyönyörű nő volt, és mostanra elhagyatott asszony ruháját öltötte magára, megkopott őszes hajjal, és vele együtt megszürkült, elszíntelenedett élettel, de ugyanúgy monoton halad tovább, mosolyogva.
Mindenkinek van titka. Még annak az édes, szőke kisfiúnak is, aki éppen hazafelé tart az oviból, édesapja kezét fogja nagyon erősen, védelem reményében. Biztonságra vágyik, mert tudja, hogy rosszat tett, amikor tegnap "kölcsön vette" anyja egyik gyűrűjét- persze nyílván csak bizsu volt-, de attól érezte, hogy büntetés fog érte következni; valamikor. Pedig csak annak az elbűvölő zöldes szemű lánykának akart kedveskedni, bebizonyítani, hogy örökre a barátja marad, még akkor is, ha majd ősszel elválasztják őket egymástól az iskola zord, és hatalmas, ismeretlen kapui.
A lány tovább menetel az üvegfalak mögött, már majdnem negyven perce. Néha megáll, vagy a fejét fogja, mintha az őrület kezdené hatalmába keríteni. Számomra ez nagyon különös, hisz' mikor megérkeztem ide, az előadás helyszínére, halálosan biztos voltam benne, hogy az összes nyamvadt szereplő közül ő a legnormálisabb.
Kétségtelen, hogy nem is hasonlít a többiekre, van benne valami egyedi, megkapó, és különleges. Nem, csak semmi feltűnő dolog, külsőre tipikusan a klasszikus szépségek csoportjába sorolható. Sötét haj, ragyogó, mélybarna szempárral kombinálva. Fehér bőr, ami ellentmond a kor szépségideáljának. Mindezzel erős kontrasztot képez piros kis ruhája, mely kicsivel térd fölé ér, és aminek, az aljába varrhattak némi tüllt, és ettől olykor-olykor meglibben rajta, amint felgyorsul eszeveszett járkálása. Az összképben igazán nincs semmi, ami feltűnne, nincs gondosan elkészített arc, és mégis az ő kifejezései a legbeszédesebbek, elárul a mimikája minden szenvedést, a bezártságot, a kétségbeesést. Nincsenek rajta cicomás ékszerek sem, vagy hatalmas sarkú, kopogó cipők, csak egy pár csendes, lapos, fekete, balerinacipő takarja vékonyka, sápadt lábfejét.
Egészen eddig a percig. Most megállt, kiszabadítja magát lábbelijéből, és leül a csupasz földre, mezítláb. Továbbra sem figyel senki rá, a kitaszítottra, sietnek, elfoglaltak, átnéznek rajta akár az üvegen. Ő pedig ott ücsörög egyedül, a tömeg közepén, elzártan a külvilágtól. Lassan kezdenek el hullani könnyei, akárcsak az esőcseppek. Ne sírj, kislány, egyedül csak a te szemedben volt meg a ragyogás, ne hagyd, hogy olyan légy, mint a többi!
Valami forrót, és nedveset érzek végiggördülni saját arcomon. Ő hirtelen feláll, dörömbölni kezd az üvegen, a szája mozgásából ítélve kiabálhat is valamit. Könnyei most már nem lassú esőzések, hanem záporszerűen zúdulnak elő a csillagszemekből. A dörömbölés zajai felerősödnek. A fejem zúg. Kirohanok. Le a lépcsőn. Ahogy a lábam bírja. Nem enged. Megállok. Piros ruhám tüllből készült alját lebegteti a hűvös szél. Könnyek csepegnek a fekete balerinacipőmre. Odabent fölzeng a taps.