Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Mosolygós, vidám hangulatot idézett elő az emberekből a ragyogó napsütés, egy felhő sincs az égen.
Mindenki boldog volt, de csak látszólag. Szívüket az évek alatt felhalmozódó gond, a konfliktusok és egyéb bajok terhelik valójában.
Vannak, akiknek sikerül túllépni ezen, és elfelejteni mindazt, ami rossz; vannak, akiknek
nem...
Lindának sosem ment, bármennyire próbálta is. Főiskolára jár még, de dolgoznia kell a tanulás mellett.
Reggel 7 órakor kelt fel ma, mert hétfőnként korán kellett indulnia az iskolába, a nyári gyakorlatra. Alig bírt felállni az ágyból, remegett, rosszulléte a készülődés alatt egyre csak erősödött. De végül csak elindult.
A kapun kilépve fekete hosszú haját meglibbentette a lágy nyári szellő.
Hosszú szürke nadrágot és kék pólót viselt. Napszemüvegét, ahogy máskor is - mielőtt elindult - felvette. Csak így mert kimenni az utcára.
Alig tett meg pár lépést, mikor észrevette, kicsordult a könny szeméből. Sminkje, - amit gondosan elkészített még jóval indulás előtt - elmosódott, tönkrement.
- Hogy fogok így eljutni a munkahelyemre suli után?
- Közben Linda elhaladt egy építkezés mellett. Épp a kerítést festik. A festő, ahogy meglátta a lányt, megbotlott a festékes vödörben. A festék egy része Linda blúzára és arcára fröccsent. A férfi megszólalt.
- Elnézést, hölgyem. Igazán nem állt szándékomban, én... én nem akartam ezt.
Linda tovább gondolkozik, mint ahogy a "baleset" előtt is:
- Nekem miért nem sikerül semmi sem?! ... Na tessék, és még a ruhám is festékes lett... Haza kell mennem. Ma nem tudok bemenni suliba...
Visszafordult, de az eddig megtett út hirtelen soknak tűnt számára, léptei nehézkessé és lassúvá váltak. A túloldalt egy férfi észrevette őt, amint majdnem összeesett a járdán. Odaát két srác gyalogolt a járdán. Meglátták Lindát és röhögni kezdtek rajta.
- Nézd, mekkora nagyok a mellei. Röhejes, ahogy kinéz - mintha nem is nő lenne. ÉS milyen magas?!
- Nézd, még menni se bír!

De szerencsére Linda épp odaért az épület ajtajához, amely négyemeletes volt. A kulcsát kereste, idegesen, közbe egyre erősebben sírt... Sok stressz érte őt már.
A földszinten volt a lakása, édesanyja már nem volt otthon.
Az ajtón belépve Linda alig állt a lábán. Egész teste remegett.
Leült a konyhában lévő székre. Sokáig csak csendben ült, és keservesen sírt.
Nagyon szomorú volt, nagyon sokszor csalódott az emberekben már. Főleg azokban, akikkel a legközelebbi kapcsolatban állt. Egykori barátok, ismerősök és rokonok.
Beleunt abba, hogy mindenki szolgaként, megalázóan viselkedik vele, sosem válthatja valóra vágyait, mert nem értik meg. Nem foglalkozott senki sem az érzéseivel. Hogy min ment keresztül. Hogy miket szeretne elérni az életben. Énekesnő szeretne lenni, amihez meg is van a tehetsége. De alábecsülték. Még sok más művészeti ág is érdekelte, de szülei nem hagyták, hogy kipróbálja. Korához képest komoly érdeklődéssel fogott bele bármibe.
Reménytelennek érezte helyzetét a sok konfliktus miatt. Szülei, - bár még éltek -, de eldobták maguktól egyke lányukat. Otthon,- kedvesség, családi hangulat helyett - mindig szidást, veszekedést és pofonokat kapott, a kiabálásról nem is beszélve. Mindenféle ok- és indok nélkül.

Belefáradva sorsába, gondolatai egyre csak kavarogtak.

"Elegem van! El akarok innen menni. Nem akarok többé itt lenni..."
Hirtelen, mintha nem gyötörték volna rosszullétei, felpattant a székről, felkapta kulcsát az asztalról. Egy tollat vett elő, és írni kezdett...

"Elmegyek.
Azért, mert sosem szerettetek, én viszont benneteket igen.
Eldobtatok, nektek sosem volt fontos, amit szeretnék!
Téged, Anya nem érdekeltek az érzéseim sohasem. Már rájöttem, hogy te sem szeretsz. Sajnálom, de itt most vége mindennek.
Többé már ne keressen senki sem. Elbúcsúzom, majd talán még egyszer visszajövök. Megtudjátok majd akkor, hogy Ti mit tettetek velem!"

Írásán érződött, hogy szomorú, és mérges egyben.
Haragudott azokra az emberekre, akik bántották.
Azzal elindult, fel a negyedik emeletre. Sietett, mintha valakit ki akart volna menteni onnan. Felért a tetőhöz vezető lépcsőre.
Ezt egy ajtó választotta el az épület felső részétől. Nem tudta kinyitni az ajtót.
A lakásból magával hozott egy kést, amit most elővett zsebéből.
Az ajtó végre kinyílt. Linda az épület tetejének széléhez lépett. Egy percig ott állt még csendben. A másik házból kiabáltak át hozzá:
- Maradj ott, átmegyünk. Ne ugorj le! Megbeszéljük, segítünk neked!
- NEEEEEM! Árulók vagytok. Mostantól mindennek VÉGE!

Elrugaszkodott, majd végül leugrott az épületről.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!! - kiáltottak utána.

A kiáltást később felváltotta a mentők szirénázása.

De már ekkor késő!

Korábban kell egymásra odafigyelni, és szeretni társunkat! Nem csak szóban, tettekkel is bizonyítani a tényleges szeretetet! Ez lenne a feladat mindenki számára!