Kell egy hely, hol otthon vagy. Kell egy asztal, hol neked is van terítve. Kell egy pódium - egy deszka - hol elmondhatod, elénekelheted azt, ami benned született. Kell egy tér, ami a miénk. Mindezt egy pizzériává átalakított egykori villában találtuk meg, a Mecsekoldalon.
A Villa-deszka pizzéria hatalmas ablakait betölti a pécsi látkép: lent a völgyben szilajul lármáz, zajog és zenél a város.
Fent a Villa-deszkában - a Deszkában - szilajul lármázunk, zajongunk és zenélünk mi is.
Néha a két zaj kioltja egymást, máskor felerősödik: orkánná dagad. Néha az is előfordul, hogy a pizza meleg íze mellett mást is hazaviszel. Vagy nem...
Alkonyodik, mikor Viktória belibben a Deszka ajtaján. Az elmaradhatatlan napszemüvege - mint valami fészkén ülő madár - fent a fején, betűzve a fekete, göndör hajába. Az egyik kezében egy agyonolvasott könyvtári kötet, a másikban jegyzetfüzet. Leül mellénk. Szinte sztereóban olvas és ír. Néha nekünk is beszél a könyvről, csak úgy, minden igény és cél nélkül: majdhogynem magának. Márk és én csak bólogatunk. Nem figyelünk: beidegződött mozdulatokkal helyeslünk, mert mi a tévét bámuljuk.
Az jobb. Az leköt. Az felvidít.
Főleg az a búja műsor. Ha valaki nem tudná: fiúk, lányok versenyeznek benne, vegyes csapatokban. Mindig pikáns pózba kell állni harmadmagukkal, mert jön a fal. És ha nem férnek bele a falon tátongó résbe... Hahahaha... beesnek a medencébe.
Viki Viktor Hugót olvas, és jegyzetel. Talált egy-pár dramaturgiai problémát a Notre-Dame-ban. A Szent Mihály hídi jelenetet, azt a leskelődőst, gyilkosost másképp képzeli. Azt mondja: nem túl hihető. Továbbá az utolsó könyvben az ostrom és a szöktetési jelenet "időzavarban" szenved. Így fogalmazott: I-dő-za-var-ban!!! Meg még azt is mondja: tudom, hogy romantika, de mégis... És a fejét is csóválja hozzá. Mi nem figyelünk. Nézzük a tévét.
Az leköt. Az felvidít.
Merthogy jön a fal, és vele együtt egy új póz. Hahaha, de vicces! De Viki nem nevet. Nem akartok beszélgetni? - kérdezi. Dehogynem! Van egy kérdésünk. Mennyi cetli fér be a dekoltázsodba, és milyen nehéz azokat onnan kivenni? - kérdezzük. Merthogy ilyen is van a műsorban. Viki nem válaszol. Felfújja az arcát, rendel egy sajtos pizzát, és leül egy asztalhoz, nekünk háttal. Hol a pécsi panorámát bámulja az üvegfalon túl, hol a Hugóba merül. Sóhajtozik, jegyzettel: kibújt belőle a dramaturg. Fogadjunk, hogy az egész történetet átírja filmre. Nyolc szekvenciát csinál belőle. Vagy színdarabot. Musicalt. Hangjátékot. Bábfilmet. Bohóctréfát. Egyúttal kijegyzetel minden használható trükköt, amiből meg lehet tanulni írni. Dolgozik és eszik. Sztereóban. Ez sem ül le már mellénk ezen az estén, gondoljuk, és nagyon kicsit sajnáljuk a dolgot. De sebaj: itt a tévé, ahol jön az új feladat, és mi eltűnődünk azon, hogy vajon a lyuk jön-e a fallal körülvéve, vagy egyszerűen a fal jön, lyukkal a közepén. Ez a legmélyebb gondolatunk ezen az estén.
Ettől eltekintve a tévé jó. Az leköt. Az felvidít.
Meg néha falakat is épít. Ebben az esetben szó szerint...
Odakint pedig alkonyodik tovább: egyre sötétebb lesz. A Székesegyház kivilágított tornyai aranyfényben tündökölnek - harangozó nélkül. A Mecsekoldalban tülekedő kockaházak ablaküvegein, függönyein, mint valami szürkéskék árnyjátékok, táncot járnak a szobákban vibráló televíziókészülékek visszfényei...
Valahol sztereóban...