ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Másnap Szittyaország felé mentünk. Ott Csaba azt a nyilat lőtte ki, melyet tegnap átnyújtott nekem, hogy fordítsam le a rajta lévő írást. Szállt a nyíl messze, egész az Olt folyóig, ami azután elnyelte. Elővette Isten kardját Csaba, s belemártotta a vízbe. A kard ismét szikrázott, szebben, mint a harc előtt. Kik vele voltunk, csodálkoztunk, s mindenki érezte a kardban rejlő hatalmat.
De nem maradtunk soká. Visszaindultunk Görögországba, de útközben egyszer csak Csaba visszafordított minket.
-Mi a baj, királyom, mit hagytunk ott? - kérdeztem tőle.
-Bajban van a székely. - válaszolta. Hirtelen megálltam, s csodálkozva néztem rá. Észrevette, s szólott: - Ne állj meg, gyere már!
-Uram, megígértem gazdámnak, veled tartok. Veled tartottam végig, hogy bajod ne essék, hisz a kard se ejtett sebet, kellett a segítség. De most nem értem az egészet. Nem jött senki, ki üzenhette, hogy a székely segítséget kér. Te megfordítod a csapatot, s én bízom benned, de mégis, honnan gondolod, hogy veszély fenyegeti őket?
-Ne kérdezz, Hümén, csak gyere. Bízz bennem, s harcolj majd a hunok oldalán. - felelte nyugodtan. Hangjában éreztem az aggódást, ahogy a székelyeket félti, s azt a határozottságot is, ami biztosan állítja, hogy bajban vannak. S ez a határozottság meglepett engem, s kételkedni kezdtem. De követtem vezérem. Éreztem követnem kell őt, hisz megígértem Kroikazénak is, hogy bízni fogok benne. Így visszafordultunk, s visszamentünk a székelyekhez. A szomszédos népek támadták meg őket, és segítség kellett nekik. Csapataink meghátráltatták a támadókat, s elüldözték őket. A székelyek megmenekültek. Elbúcsúztunk újra tőlük, s ismét Görögországba indultunk.
-Hiszel nekem, hű barátom? - kérdezte Csaba királyfi.
-Mégis, hogy lehet ez, uram? Nem értem ezt. - válaszoltam, s lovamat néztem, ő is érzett valami különöset Csaba mellett. Teljesen nyugodt volt Wunder, biztonságban érezte magát.
-Nem mindent érthetünk. Van, amiben csak hinnünk kell, de nem érthetjük. - felelte.
Nem siettünk, 1 hete hagytuk el hazánkat. Egyik éjjel azonban Csaba ismét visszafordította a csapatot.
-Mi a baj, királyom? - kérdeztem.
-Bajban van a székely. - felelte. Már nem mertem visszakérdezni. Éreztem, hinnem kell, s nem tehettem mást.
Valóban megtámadták a székelyeket, ismét a szomszédos népek, annak reményében, hogy elfoglalhatják Attila földjét. De elüldöztük őket. Nem maradtunk Székelyföldön, Görögország felé vettük az irányt. Még lassabban mentünk, mint eddig, s így 2 hét alatt tettük meg azt az utat, amit régebben 1 hét alatt. 3 hét múlva, miután elhagytuk régi társaink, Csaba ismét visszafordult. Már hittem neki, nem is kérdeztem. Mindenki tudta, hogy bajba vannak társaink. A lehető leggyorsabb értünk vissza a székelyek segítésére. Elüldöztök a szomszéd népeket, de egy ott maradt, élve hozták elénk.
-Mondd meg a társaidnak, hiába támadnak, az Isten kardja itt maradt! Attól még, hogy mi elmentünk, a hunokat örökre védelmezzük! Ne merjenek támadni, mert mindig visszatérünk, s megvédjük itt maradt társaink!
A férfit két hun vitte el a határig, ott hagyták elfutni. Majd elindultunk Görögország felé. Nem siettünk, nem is mentünk lassan. S végre megérkeztünk Görögországba.