Lakoma Bilászpurban

Esténként kiültünk a kertbe, ittunk és beszélgettünk. Indiában nagyon meg kell becsülni a hűvös estét, különösen egy olyan Isten háta mögötti, világtól elrugaszkodott helyen, mint Nimacs. A katonai állomáson kívül nincs itt semmi, és mivel az állomás nemrég (1822) létesült, még a fák sem nőttek meg annyira, hogy árnyékot adjanak. A forró szelek szabadon száguldoznak Nimacsban, a katonai barakkok és a szegényes viskók között, amiket errefelé falunak neveznek. Ha egyszer visszajutok Angliába, nem lesz semmi emlékem Nimacsról, csak ezek a forró, sivatagi szelek.

A trópusokon az is rászokik az italra, aki addig nem kedvelte. Valamivel agyon kell ütni az időt.

Sok furcsa emberrel találkozni a világnak ebben a szögletében, és mi egyfajta versenyt rendeztünk, aminek ez lehetne a mottója: Ki mondja el a legfurcsább igaz, vagy nem igaz történetet. Bár itt elmosódik a határ, az indiai nap káprázatában minden lehetséges, és minden illúzió.

Mint rendesen, P. hadnagy vitte a szót, aki sokat utazott Balucsisztánban, ahol 100 yard magasak a homokdűnék, hónapokig nem esik az eső, és az utazók, minden egyéb étel hiányában, tevevéren élnek. Olyan sokszor hallottuk már ezt a tevevért, hogy majdnem el is hittük. Szegény P. hadnagy, sok veszélyes vállalkozásban vett részt, akkor még nem tudta, hogy már nem sokáig meséli ezeket a balucsisztáni históriákat; egy rádzsvarrai erőd támadásánál halálos lövést kapott.

H. kapitány Közép-Indiából került ide Nimacsba, egészen pontosan Adilabad járásból, ahol sok gonda él. A gondák többnyire szegény földművesek, egymás után veszik át a hindu szokásokat, és a törzsi státuszuk sok helyen már most is csak névleges. A föld egyik legmocskosabb népe, nyakig ülnek a piszokban, de nagyon kényesek a rituális tisztaságra, amely, úgy látszik, köszönő viszonyban sincs a higiéniával. Jaj az utazónak, aki csak megáll egy szentély közelében (és mindenütt szentélyek vannak); addig nem szabadul, amíg le nem szurkolja a megtisztító szertartás díját. A gondák egymás között nagy szabadságban élnek, gyakorlatilag mindent szabad, csak utána meg kell fizetni a költséges szertartásokat.

Ghansjám Deo a legnagyobb istenük, a neve annyit tesz, fekete, mint az esőfelhő. H. kapitány elmondta, hogy egyszer megnézte, hogyan ünnepelnek a gondák. Először is összegyűltek a szentélynél, ami nem volt más, mint egy halom kő, hordalék vagy uszadékfa. Erre pálinkát öntöttek, aztán levágtak néhány fekete tyúkot, és elégették a kövek tetején. A pálinka is meggyulladt, és nagyszerű kékes lánggal égett. Hirtelen az egyik falusi megbolondult; rángatózni kezdett, görcsökben vonaglott. Segíteni akartam, folytatta a kapitány, felajánlottam, hogy orvoshoz viszem, erről azonban hallani sem akartak. Azt mondták, nincs semmi baja, csak Ghansjám Deo leszállt a fejére. Úgy látszott, hogy ez a kitüntetés alaposan igénybe veszi a szerencsétlent. Egy darabig tántorgott, aztán elrohant, egyenesen be a legnagyobb dzsungelbe. Páran utána mentek, és visszahozták. Azt állították, hogy egyedül sosem találna vissza, és előbb-utóbb éhen halna. De én ezt nem hiszem, mert a gondák nagyon is jól kiismerik magukat az erdőikben. Ritkán látni ennyi furcsa embert egy rakáson.

Mindez semmi, jelentette ki S., a lelkész. Én egyszer találkoztam egy emberrel, aki azt állította, hogy egy halott kezéből evett.

El kellett ismernem, hogy furcsa gusztus.

S. nyomatékosan hozzátette: Jól megfizették.

Erre már én is kíváncsi vagyok. Ki az az őrült, aki azért fizet valakinek, mert egy halott markából eszik?

A bilászpuri királyi udvar.

Egyre jobb. De miért?

Dasztúr. Ez a szokás. Bilászpurban, amikor meghal a rádzsa, keresnek egy bráhmanát. Maguk a bilászpuriak nem vállalják, bezárkóznak a házaikba vagy elbujdosnak, nehogy erőnek erejével oda hurcolják őket. De mindig találnak egy idegent, akit könnyű rábeszélni. Rizst és ghít adnak a halott király kezébe, és felszólítják a bráhmanát, hogy egye meg. A bráhmana, többnyire egy szegény ördög, valahogy megeszi a szokatlanul tálalt falatokat. Akkor gazdagon megajándékozzák, megkapja a halott ruháit és ékszereit, egy rakás pénzt, aztán azt mondják neki, hogy tűnjön el, és sose lássák többé Bilászpurban.

Faguriga legyek, ha értem, szólt P. hadnagy kissé zaklatottan, mert érezte, hogy ez még az ő balucsisztáni élményeit is el fogja homályosítani.

Egyszer minden szokásnak volt értelme, csak az emberek idővel elfelejtik, vetette közbe a kapitány. Nálunk Shropshire-ban... és itt egy hosszú történet következik arról, hogy valaki jó pénzért megissza a halott bűneit egy korsó sörben.

És ez a bráhmana azóta is azzal dicsekszik, hogy mit csinált Bilászpurban?

Így is lehet mondani, felelte S. Ambála járásban találkoztam vele, és nagyon fenn hordta az orrát. Pedig a kasztját elvesztette, hindu szempontból olyan, mint a legutolsó pária, de az emberek csodálják, és szerény jómódban él. A bátorságáért csodálják; végül is, nem sok ember van Indiában, vagy akár az egész világon, aki egy halott kezéből eszik.

Megszavaztuk, hogy S. története volt a legjobb, és ez a ravatalon lakomázó bráhmana a legfurcsább ember.