Felhívtam magam. Hosszasan kicsörgött, azt hittem, nem veszem fel. Ekkor beleszólt a rekedt hangom, hogy "igeeen"? Megbeszéltem magammal egy találkát az íróasztal pubban, egy jó pohár merlot mellett. Morcheeba szólt. Süllyedtünk egymásba, Én és én. Én, aki belül él, és én, aki kívül él.
Azt kérdeztem Én: "Na, eszedbe jutottam végre?" én azt válaszoltam: "Hát az a helyzet, hogy idekint állandóan hajtanak, dolgozom, mint egy kutya. Leng a farkam jobbra-balra a metró huzatában, lóg a nyelvem, majd' rálépek, és nem nagyon akadt időm Rád." Én megvakartam a homlokom, lassan engedtem ki a füstöt az ajkaim között, akár évezredeket a földgolyó...
"Nem haragszom. Hisz Te tartasz el engem. Te vagy, aki a testem táplálod. Sajnos Én magamból nem élnék meg. Csak belőled." erre én eléggé zavarba jöttem, mert minden tiszteletem az övé volt, azt gondoltam, hogy kibírni magamat, hatalmas küzdelem. Egyszeriben témát váltottam.
"És mi újság a szerelmi életedben?"
"Hát...teljesen nyitott vagyok, várom a nagy csodát, és hiszem, hogy megérdemlem a boldogságot, bár az is igaz, hogy a művészi fejlődés alappillére nem éppen a boldogság, hanem a szenvedés. Így maradtak a szenvedélyek, amelyek egyben mámorosak, egyben pedig fájdalmasak. Ennek megfelelően azokat a Nőket vonzom magamhoz, akik mennyeket tartanak jobb vállon, és poklokat hordanak bal vállon. Egyik szemük a sír, a másik meg a gyászmenet. Egyik lábuk érkezik, a másik meg sarkon fordul. Egyik kezük símogat, a másik megpofoz. Egyik fülük hallgat, a másik meg csukva. Soha nem tudom eldönteni, mikor mi várható."
"Hát ez elég zavaros. én az egyszerű érzéseket kedvelem. Olyan egyszerű dolgokat, mint az, amikor vacsorát főz nekem, nem kérdez, ölel, nem vág vissza, hanem megnyugtat. Együtt törekszünk egymás felé, amíg tartunk. Végig az úton. Céljaink vannak, és álomképeink, amelyek nagyon hasonlóak. Egy csendes kis vidéki ház, magas sövénykerítéssel, terasszal, kutyával, macskával, termő paradicsommal, virágokkal. Egyfolytában szerelem. Amiben nincsen búcsúzkodás. Nincsenek zsebkendőkupacok, és egymás ölében sírás. Nincsenek válasznélküli sms-ek, nincsenek összepakolások, nincsenek végek csak kezdetek."
"Én a kezdettől a végekig élek. Úgy van, hogyha nincsen már ihletem, meg nincsen impulzus, meg nincsen romantika, akkor eltorzul az arcom, úgy iszom a sört, hogy átharapom a poharat, úgy veszem a levegőt, mint fizetés után outletben a cipőket! És irány a pesti éjszaka, kispezsgővel az éntelenné parfümözött kiskabát-zsebben, az éntelenné festett arcom redőiben a vadság izzadságával, a jól bejáratott "vadászni megyek"-bugyiban, és a következő filmkockában ott találom magam a parkett közepén, összekapásra hergelt férfiak között, ahol csak azt vágyja mindenki, hogy hozzámérhessen. Tombolok, és utána jössz Te, aki megbánod. Szánalmas vagy."
"Persze, mert a másnapokat nem Neked kell átélned! én megyek a WC-re okádni magamtól, én megyek a művészettől a falnak, én vagyok, akit néznek az emberek, mikor a Te beesett szemeidet viszem magammal!!!"
"Nézd, szerintem egy megoldás van: az önelfogadás. Elfogadom, hogy olykor szétesett és romboló vagyok, és elfogadom, hogy azután mindig valami újat építek, aminek nem lenne helye, alapja, ha nem romboltam volna le az előtte tornyosuló falakat. Mert minden érzés fallá válhat. Fallá a kritika, fallá egy gondolat, fallá válhat minden. Szerintem a legjobb barátságban kellene tovább élnünk. Én végülis élek, Te pedig tapasztalsz, és így vagyunk egyek."
"Igen. Ez valóban így van. Ha nem haragszol, most elindulok dolgozni, mert ha nem érek be időben, magad látod kárát."
"Menj csak, és tartsd fenn a látszatot, hogy Én Te vagyok, hiszen csak rajtad keresztül tudok eljutni a céljaimhoz."