II. Fejezet
Úton

A törzs másnap felkészült az utazásra. Minden tutajra két férfi került és két nő vagy gyerek. Kivétel volt Sha-man tutaja, melyen a két gyerekkel és asszonyával utazott. A két gyerek evezett, ő csak kormányzott, mégis az egyik leggyorsabb tutaj volt az övék. Az utat, amit a varázsló két napnyinak számolt, kora estig megtették, a vadak vágtak vándorlásuk során egy széles járatot a bozótosban, ami folyót szegélyezte. Egy ilyen helyen szálltak partra. Mindenkit felpakoltak a bőrökkel és egyéb szerszámokkal, és nekivágtak az erdőnek. Két hétig nem történt semmi, amikor útjuk emelkedni látszott. Sűrű bozótoson vágtak keresztül. Amikor elérkeztek az eddigi legszorosabban zárt bozótrengethez. A széles út egy keskeny ösvénnyé szűkült. Haladásuk lelassult. Éjszakánként vadkutyák vonítottak a közelükben. Teljes egy hétbe telt, mire kiértek ebből, és a hegyek kezdtek összezáródni előttük. Itt már gyorsabban haladtak. Mivel nők és gyerekek lassították őket, Sha-mannak nem esett nehezére a tempót tartani a törzzsel, de tudta, ha csak férfiak menetelnének, ő mindig leghátul kullogna. Hiába szeretett már túrázni a huszonegyedik században is, hiába volt jóval erősebb testfelépítésű az ősembereknél, akkor is hiányzott belőle az a kitartás, ami a vadonnal összhangban élő emberek sajátja volt. A feszített menettempót tudta volna tartani egy, esetleg két napig, nagy távolságot megtéve, de a harmadik napon már felkelni se lett volna ereje. Egyre hűvösebb lett, ahogy felfelé tartottak. három héttel indulásuk után már a havasokban voltak és egy hágón vágtak át. Kegyetlen hideg szél szinte a csontjaikba mart. Mindenki felvette a hideg ellen elrakott bőröket. Sha-man csak begombolta magán hosszú kabátját. Lábai a hosszú szárú bakancs alatt nem fáztak, a kabát pedig szinte nyaktól bokáig védett mindent a széltől. Valójában még nem volt hideg. Még sok száz kilométert kellett megtenniük. Szép volt ez a táj. Valahonnan emléki mélyéről felrémlett, egyszer amikor Erdélyben járt. Akkor sokkal kényelmesebben autóban, közutakon közlekedtek.
A nap odafönt hevesen tűzött. Egyre biztosabban mozgott a kőkori emberek szokásvilágában. Egyszer-egyszer, amikor megálltak vadászni, ő is velük tartott. Kezdetben csak hátráltatta őket hangos lépteivel, és azzal, hogy egyáltalán nem volt fogékony a szél apró változásait érzékelni. De szép lassan ő is legalább olyan jó vadász lett mint bármelyikük. A hajítókövek használatát soha nem sajátította el, de minden kőnél hatásosabb volt íja, mellyel a legnagyobb szarvasbikát is keresztülfúró nyílvesszőket tudott kiengedni parányi kis fegyveréből. Lassan társai hozzászoktak a száz méterekről leadott gyilkos lövésekhez, és ahhoz, hogy ezt egyszerű botból idézte elő. Ugyan elmagyarázta a vadászoknak, hogy mi az íj működési elve, azok mégis rettegve tekintettek a végzetes szerszámra. Két héttel később átjutottak a hegyeken, és egy folyó keresztezte útjukat. A varázsló mosolyogva nézett Sha-manra.
- Ez az? - Kérdezte a szigeten már említett folyóra utalva. Sha-man bólintott. Még aznap a partjára értek. Itt hatalmas lombhullató fák nőttek. Aznapra letáboroztak. Másnap reggel nekiálltak a tutajgyártásnak. Sha-man ki akart valamit próbálni, ami még egy könyvben olvasott. Erről a fejébe ültetett tudás semmit sem beszélt. Kiválasztott a már ledöntött fák közül egy különösen vastagot, és két másik ember segítségével elvontatta. Hatalmas máglyát rakott és amíg az égett leháncsolta a fát. A gallyakat rárakta a tűzre. Kívülről egész nap fejszével faragta, majd késsel finomított a vonalakon. Este lett mire végzett. A végeredmény egy tíz ember befogadására képes kenu volt kívülről, belül viszont még teljesen tömör volt. Akkor a máglya parazsát rászórta a hajótest tetejére. Ahol véletlenül lángra kapott, agyaggal eloltotta. Nagyon lassú munka volt, már hajnalodott, amikor elkészült, de az eredmény tökéletes lett. Könnyű üreges hajótest, hat kétszemélyes padsorral. Fáradtan eldőlt. Még arra se vette a fáradtságot, hogy fekhelyt készítsen, csak befeküdt a frissen elkészült hajóba. Már tűztek a nap sugarai, amikor felébredt. Szashi ételt hozott neki. Másfél napja semmit sem evett, így mohón befalta. Odahívta magához a két kölyköt, akik az első hajóútjukon is vele tartottak.
- Akartok ilyet csinálni? - A gyerekek csodálkozva néztek a hajóra, majd boldogan bólogattak.
- Hozzatok fát, körülbelül annyit, amennyit tegnap elégettem. - A srácok azonnal elrohantak. Addig ő három az előző napinál jóval kisebb rönköt emelt ki az erre a célra odakészített halomból. Az elsőnek nekiállt. A két fiú visszaérkezett, rengeteg tűzifával. Meggyújtotta a máglyát, majd lépésről lépésre bemutatta, hogyan kell elkészíteni a hajó formáját. A két kőkori gyerek hihetetlenül tanulékony volt. Boldogan lesték minden mozdulatát és délre elkészült három kétszemélyes kenu külső formája. Ugyanazzal a módszerrel, amivel az előzőt, ezt is kivájatta a parázzsal. Estére négy nagy kenu volt, és tutaj is mintegy harminc elkészült közben. Két férfi faragta az evezőket. Estére mindenki elégedett volt. További egy hétig tartottak az utolsó útszakasz előkészületei. Tutajokat a már elkészült harmincötön kívül egyáltalán nem készítettek, csak kenukat. Nagy tíz személyes készült mintegy öt, illetve négyszemélyesek vagy tíz, és kicsi kétszemélyes is tíz. Összesen jóval több úszóalkalmatosság volt, mint ahány tagja a törzsnek. A tutajokról leszedték a bőröket, és mindent bepakoltak a kenukba. Ő egy kétszemélyest foglalt el Szashival. A lábon még nem járó gyerekek, öregek, és független asszonyok kerültek a nagy csónakokba, míg a nagyobb gyerekek és vadászok feleségeikkel költöztek a kisebb kenukba. Elindultak. Másfél hónappal a szigetről való elindulásuk után nekivágtak utazásuk utolsó szakaszának. Éjszaka nem egyszer lepte meg őket vihar, kisebb-nagyobb esőzések, a vízben hal ugyan volt, de lándzsával nem lehetett megfogni. Fogyott az élelem, amit magukkal hoztak, és Fogyott a kezdeti lelkesedés is. Még mindig mocsaras sík területen hajóztak át, hegy egy szál sem látszott. Egy hete voltak úton, amikor Sha-man felkiáltott. Először senki nem látta, mit mutat, de ahogy a hajnali köd szép lassan felemelkedett, lassan kibontakoztak egy középhegység első hegyei. Partra szálltak. A kenukat kivontatták a partra. Összeszedtek mindent, és elindultak a hegyek felé. Sha-man vezetett. Tudta merre tartanak. Fejében volt a térkép, ami megmutatta hogy hova mennek. Két napi úttal értek el a barlanghoz. Előtte patak csordogált a völgyön keresztül. Karnyújtásnyira tőlük állatok ittak. Felnéztek a törzs érkezésére, de nem foglalkoztak vele. Még sosem láttak embert, nem tartották veszélyesnek a csenevész szőrtelen lényeket, akik két lábon meneteltek a barlang felé. A törzs fiatalabb tagjai ujjongva szaladtak a hatalmas barlanghoz, mely legalább kétszáz ember lakhelyének volt elegendő.