... Ha... Ha... Hagyjatok békén! Hagyjatok, tépő-cibáló árnyak! Távozzatok tőlem! Pusssztuljatok innét! Hagyjatok magamra, ti kéjes vigyorral röhögő kegyetlenek! Segítség! Ki segít rajtam? Ki van itt velem? Nem ilyen társaságra vágytam! Ki ment meg engem? Ki jön el értem fehér lovon, hogy szeressen? Hol vagyok egyáltalán?

Ki ment ki innen?

Csöpp... csöpp... A tépő, ordító árnyak zsivajában meghallom, ahogy az arcomra, a nyakamba csöpög valami nyirkos... Csöpp! Csöpp! Csöppcsöpp koppkopp csöpp!! Egy barlang falai konganak és visszhangzanak kíméletlenül. Mi csöpög itt? Gyilkos méreg cseppjei börtönöm falairól, hogy a szörnyek lassú és kegyetlen halállal hagyjanak itt kiszenvedni...? Vagy a szörnyek által széttépett ártatlan áldozatok vére csöpög a falról? Nem látok semmit... A barlangot vészjósló homály borítja. Kegyetlen árnyak cikáznak mindenhol; emberi vérre szomjazó, kiéhezett tekintetek csillognak a sötétben... Karok ragadnak meg, ráncigálnak... És én itt ülök a sötétben, riadtan, tehetetlenül... és várok... a semmire... Tépnek az árnyak! Hagyjatok! Csöpp... Ordítanék! Borzalmasat! Várnám a semmit! Várnám, aki nem jön el! Korten... Miért hagytál el? Üvöltenék, ahogy csak bírok...! És pityergő sikoltásom hallom visszaverődni a rideg falakról... Egészen hozzászokott a szemem a félhomályhoz.

Most csönd van.

Csönd van, és én egyedül vagyok. "Hová tűntek a cibáló árnyak? Hová a tépő szörnyek?"

"... A tépő szörnyek?" - így a Visszhang.

"Még a szellemek is egyedül hagynak?"

"...egyedül hagynak? Egyedül hagynak?" - szólt a Visszhang.

"Miért tűnt el mindenki??? Gyertek vissza!!!"

"...Vissza! Vissza!" - a Visszhang.

"Könyörgöm, még a ti tépő kegyetlenségetek is jobb a magánynál és a halott csendnél!"

"...Csendnél... Csendnél..."

"Gyertek! Gyertek! Elsorvadok egyedül! Tépjetek, zúzzatok, cibáljatok, édes szörnyek! Gyertek, Kegyetlenek! Gyertek!"

"Gyertek... Gyertek..."

"Bárki, csak ne a halott csönd...!"

"...Csönd... Csönd..."

Csöpp... csöpp...

Egy türelmetlen mozdulattal törlök egyet a nedvességen a nyakamon... "Itt kuporgok egyedül a magányban!"

"... Magányban... Magányban..."

Csöpp...

"Gyertek! Csak ne a halott csönd..."

"Csönd... Csönd..."

Csöpp...

"És ne a magány!"

"Magány... Magány..."

Csöpp...

"Segítség!"

"... Segítség!"

"Segítség..."

Egy távoli hang hasít az éterbe. A sivár, nyirkos, kihalt barlang szertefoszlik... Egy szokatlanul ismerős hang hallatszik a távolból, egy másik világból... és mégis közelről, egész közelről...

"Dzsinna. Dzsinna, drágám. Dzsinna. Ébredj. Rosszat álmodtál. Dzsinna. Ébredj. Nyisd ki a szemed. Nézz rám. Dzsinna. Itt vagyok. Segítek. Szeretlek. Dzsinna."

És a barlang fagyos lehelete helyett forró csókok borítanak...

És a vészjósló félhomály helyett a csillagok és a Hold szelíd fénye szűrődik be... Odakint csöpög az eső: csöpp... csöpp... csöpp... Az erkély selyemfátyla meglibben, és beengedi az éjszaka szelíd, hűsítő szellőjét, ami felszárítja izzadságomat és könnyeimet arcomról, nyakamból... És enyhet hoz zaklatott lelkemre. Beleborzongok, ahogy a friss éjjeli szellő szárítgatja könny-és verítékáztatta testemet, és ahogy meglátom a szelíd csillagok ragyogását és hűs, mindent tudó mosolyát a selyemfüggönyön át, érzem, hogy elönti lelkemet a várva várt nyugalom.

Kitörtem végre a börtönből, az álmom börtönéből, és jelen pillanatban még Gent mit sem sejtő, aggodalmas, magyarázatra váró tekintete is sokkal jobb és megnyugtatóbb, mint az a szörnyűség odalent... amiből visszahúzott...

Most már aludhatok nyugodtan.

Egyszer minden vész elmúlik.