ÚJ HONLAPUNK IDE KATTINTVA ÉRHETŐ EL!

Börtön-ima

A váci fegyház egyik állandó lakójától hallottam egyszer ezt a különös imát.
Emlékezetből lejegyeztem, magam sem tudom miért. Életemnek egy boldog, felhőtlen szakaszában ugyanis foglár voltam az említett műintézményben (csak ezt követően lettem író!) s ebben a minőségben sikerült kihallgatnom az egyik elítéltet. Sötét lelkű gazember volt, mint jómagam. Tél volt, a rácsos ablakokból kinézve a folyó fehéres, foszladozó felszíne világlott fel, a víz összemosódott a túlsó parttal. Azt, hogy ott van a túloldalon a sziget partja, csak onnét lehetett sejteni, hogy a ködfátyol időnként felszállt és látni engedte a Pokolcsárda épülettömbjének szeszélyes, szabálytalan kontúrjait és a mellette őrt álló nagy fák fekete karokkal mozdulatlan, meztelen seregét.
Január volt, délelőtt, gyengén havazott. Szokásos ellenőrző körutamon voltam, amikor a második emelet 28-as számú zárkája előtt elhaladva a süket csendben nyögés, és mormolás hangjai hallatszottak ki az ajtó mögül. Odamentem, elhúztam a kémlelőnyílás fémlemezét, no, tán rosszul van benn az, az ember?
Az elítélt, Balogh Ádámnak hívták, a priccse előtt térdelt a kövön, két keze imára volt kulcsolva és azt mondta éppen:
"Miatyánk, aki a mennyekben vagy"
Visszaeresztettem a fedélkét és elléptem az ajtótól. Hát, mit is! Mit törődök én avval, ki imádkozik, s ki nem? A legsötétebb lelkű gazembernek is joga van imádkozni. Már indultam tovább, de meghallottam az ima folytatását, amitől egyszerre oda-gyökeredzett a lábam a küszöbre. Mert az ember ott benn így folytatta.
"Mondd meg nekem, hol van a mennyek, s mondd meg nekem, hol vagy Te?"
Füleltem.
"Tévedek-e, amikor azt gondolom, hogy a mennyek országa mindenütt ott van, ahol Te vagy, a látható és a láthatatlan világban, mindenütt"
Stilisztikailag nem volt korrekt a szöveg, mert a "mindenütt" szó kétszer szerepelt a mondatban, de ez nem tántorított el. Egy imának nem kell föltétlenül stimmelnie stilisztikailag.
"Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod."
Kíváncsi voltam, vajon ehhez a két sorhoz is hozzáfűz-e valamit, vagy továbbhaladunk? Fülemet a páncélajtó hideg felületére tapasztottam, hogy jobban halljam a szót.
"Szent vagy Uram a legszentebb az egész világmindenségben, s az alatt és a fölött. Hogy szent vagy, azt jelenti, hogy a legjobb vagy, az egyedüli JÓ vagy, mely mindöröktől fogva létezik. Jöjj el Uram, s jöjjön el Veled együtt el a Te országod is, a szeretet országa. Ez a Te szent akaratod, s legyen meg a Te szent akaratod."
Elcsuklott Balogh Ádám hangja, sírt. Furcsa volt, hogy egy rablógyilkos sír. Óvatosan, hogy észre ne vegyen, bekukucskáltam megint. A szemét törölgette a nagy melák marha, és sóhajtozott. Nem tudtam, mit akar, folytatja-e az imát, vagy most már eláll tőle? Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, befejezte. De aztán mégis megszólalt.
"Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. A kenyér nagyon fontos Uram. Tudod, hogy nagyon fontos. Tudod, Te mindent tudsz, hogy a kenyérért tettem Uram, amit tettem. Ha nem tettem volna meg, amit megtettem, talán megélhettem volna, hogy olyan legyen itt a földön, miképpen a mennyben. De nem mégse. Azt hiszem akkor se, mert nem volt bennem szeretet, csak önzés, indulat,... és...és..."
Megint sírt. Zokogás volt már az, nem egyszerű sírás. Tovább kellett volna mennem szolgálati utamon, de mozdulni se tudtam.
"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!"
Tompán puffantak a szavak, mintha öklömnyi ólomdarabok hullottak volna odabenn a földre.
"Jaj Uram, csak ezt az egyet ne kérd, ne várd tőlem! Ez a legnehezebb. Nehezebb annál is, hogy "ne ölj" és "ne paráználkodj" Hogyan kérheted embertől, amit csak Isten képes megtenni? Megbocsátani valakinek, aki ellenünk vétkezett?! Ne kérj lehetetlent! Lásd be, lásd be...."
Úgy látszott erről a pontról nem tud elmozdulni. Nyögött, sóhajtozott, sírt. Sajnáltam ezt a nagy melák marhát Egy rablógyilkos is ember valahol legbelül Szerettem volna, ha megbékél végre önmagával s istenével. Mennem kellett, de rettenetesen kíváncsi voltam, hová lyukad ki. Végül maradtam, kockáztatva feletteseim megrovását.
"Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen...miképpen mi is megbocsátunk...mi is megbocsátunk."
Feje a mellére csuklott. "Mi is megbocsátunk, Uram. Ez így van rendjén. Ez a Te szent akaratod. Csak nehéz De csak így juthatunk el a Te földedre. Ahol Te vagy. És ahol a szeretet uralkodik. Megbocsátás nélkül nincs szeretet. Ez az út Uram. Engedd, hogy ezt az utat járjam...engedd Uram, hogy szent Fiad szeretete a világ iránt...engedd Uram!
Nyílott, majd döngve csapódott egy ajtó lenn. Csizmák dübörögtek. Elugrottam a 28-as számú cella ajtajától és futni kezdtem a folyosón a forduló felé. Már rég ott kellett volna lennem. Hogy hogyan fejezte be az imát a rablógyilkos, soha nem derült ki. Soha többet nem hallottam őt imádkozni.

A váci fegyház a Dunáról, vagy a szigetről nézve nagy, rideg, szürke épülettömb. Rácsos ablakai a Pokolcsárda felé néznek. Mögötte a Dunai Cementmű három vaskos, csonka-kúp alakú tornya magasodik. Télen, ha köd van, nem lehet odáig látni...