Utazom egy zsúfolt körúti villamoson. Egyszer csak egy harsány hang szólal meg a közelemben:

- Képzeld ez a szemét mennyi mindent enged meg magának! Egyszerűen elképzelhetetlen az, amit csinál! A múltkor is ,,csak úgy" elvitte a cég kocsiját egy kis kiruccanásra, a főnök meg engem izélget, hogy miért ilyen sok a futott kilométer! ... Az üzemagyagárak meg milyen magasak! ... Ez egy közönséges csaló! ... Hihetetlen! ... Ennek is mi isszuk meg a levét! ... Ne is mondd! A napokban már megmondtam az asszonynak, hogy nem bírjuk anyagilag a kiadást a nagy lakásunkra, mert akkora a rezsi! El kellene cserélni egy kisebbre! Nem tudsz valahol egy kisebb lakást?... Jó, rendben, akkor szóljál.

Ekkor már kezdett érdekelni engem is a dolog. Mi az, amit megengedek magamnak annak ellenére, hogy nem érzem azt magamról, amit az előbb mondtak? Miért rólam mondja, hogy elvittem a cég kocsiját egy kis kiruccanásra, amikor mindenhová tömegközlekedéssel utazom és már nyugdíjasként nem vagyok egyetlen céggel sem munkaviszonyban? Továbbá én miért lennék csaló, holott mindég igyekeztem becsületesen élni? Valamint én nem akarok lakást cserélni, akkor miért nekem beszél erről? Óvatosan a hang felé fordulok és akkor veszem észre, hogy az egész szöveg tulajdonképpen nem is nekem szól. Egy férfi vékony szíj segítségével a nyakába akasztott mobiltelefonján elég nagy hangerővel zavartalanul távbeszélget. De az hiszem, ilyen ,,távbeszélgetésre" mi, akik hallgatni kényszerülünk nem ritkán a közterületeken, tömegközlekedési eszközökön az ilyen és ehhez hasonló, egyáltalán nem ránk tartozó tárgyú és néha bizony eléggé izléstelen és bugyuta, szellemileg igénytelen emberekre valló szavakat, egyáltalán nem szívesen tartunk igényt!

Halász István